Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 1-2. sz.

Thesaurus ecclesiae - SZIGETHI AGNES: Az Emmausi vacsora

rendű, a téma eukarisztikus jelentését is érvényre juttató alkotás mellett - gondoljunk csak Tiziano, Tintoretto, (1. kép) Veronese, vagy az északiak közül Dürer alkotásaira - a művészek nem jelentéktelen csoportja az Emmausi vacsora életképszerű, világi ábrázolási lehetőségeit ragadta meg. A keresztény művészet nagy ikonográíusa, Réau megállapítása szerint az Emmausi vacsora nemcsak számszerű előfordulásában, hanem a megfogalmazás értelmezésében és jelentőségében is a vallásosság emelkedő vagy süllyedő görbéjének felel meg az egyes történelmi korszakokban.

6 A protestáns reformáció és a katolikus ellenreformáció lelki megrázkódtatása a 17. század emberét minden korábbinál érzékenyebbé tette azzal a dogmával szemben, amely szerint Krisztus valóságosan jelen van az úrvacsorában.

7 Ez meg is magyarázza, hogy miért a 17. században születtek a téma természetfeletti kisugárzását, misztikus jelentőségét a legteljesebben kifejező alkotások. Az itáliai Caravaggio (London, National Gallery (2. kép); Milano, Brera), vagy a holland Rembrandt (Paris, Louvre) (3. kép) néhány évtizeddel későbbi műveit idézve, csak az Emmausi vacsora legmélyebb művészi megfogalmazásaira emlékeztetünk. A 17. század művészetében nagy változásokat idézett elő az a szellemi földrengés, amelyet a 16. században a reformáció indított el, s amely a katolicizmuson belüli reformirányzatokra is rendkívüli ösztönzőerőként hatott. S minthogy az ellenreformáció tanainak hirdetésében fontos szerepet szánt (ellentétben a protestantizmussal) az ábrázoló művészeteknek, a katolikus Egyház megújulásával foglalkozó Tridenti (Trento) zsinat - 1542-1563 - határozatai az Egyház és művészet viszonyára is kiterjedtek, nagyobb beleszólást és ellenőrzést igényelve az egyházi célokat szolgáló műalkotásokkal kapcsolatosan. Az ellenreformáció eszmei irányítói világosan megfogalmazták elvárásaikat is a művészettel szemben, közöttük a legfontosabb a mindenki, a gyermekek és a tanulatlan tömegek számára is világosan érthető, valószerű és az érzelmekre is ható előadásmód. Mivel az Egyház a világi műfajok elterjedése és jelentőségének növekedése ellenére a művészetnek még mindig a legnagyobb megrendelője volt, ez az igény szerencsésen összetalálkozott a 16. század utolsó két évtizedében jelentkező új művészi irányzattal. A későmanierizmus bonyolult formalizmusát elutasító, az ellenreformációs tanokat a manierizmusban gyökerező, művészileg kifáradt, igénytelen művekben közvetítő mesterek törekvéseivel szembeforduló, a természet tanulmányozására alapozott, korszerű művészeti irányzatok indultak el, amelyeknek legnagyobb zászlóvivői a lombard származású Caravaggio és a bolognai Annibale Carracci voltak. Mindkettejük művészete Rómában teljesedett ki, ott érkezett el csúcspontjára az 1600-as év körül. Mindkettejük számára a legfőbb mérce a természet volt, de a valószerű hatást más eszközökkel és szempontokkal keresték. Annibale a természet szelektív felhasználásának útját járta, csak az antik művészet és a reneszánsz legnagyobbjainak műveiből leszűrt klasszikus kánonnal egyeztethető mértékben és változatban, a természet hibák nélküli, „javított", eszményített visszaadására törekedett. Vele ellentétben Caravaggio megengedhetőnek tartotta a természet szépítés nélküli ábrázolását is, képeinek szereplőit környezete egyszerű, hétköznapi alakjai közül válogatta, vallásos tárgyú műveit többnyire a legszegényebb rétegeket képviselő, népies figurák felhasználásával festette meg. Művészi eszközei között kitüntetett jelentősége volt a meg-