Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 1-2. sz.

A gondolat vándorútján - GÖDÉNY ENDRE: José Ortega y Gasset társaságában

juttatja belső barbárságát. Valójában az emberi történelem elkényeztetett gyermeke ő. Csakis a civilizáció teremtette jóléti világban tűnhet fel az említett vonásokkal és jellemmel rendelkező ember. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogyha valaki egy bőséges világba születik bele, annak az élete jobb, életszerűbb és magasabb minőségű, mint azé, akinek az egész élete küzdelem az ínség ellen. Ám ez tévedés! Épp az élet megvalósítása során felbukkanó nehézségek serkentik és mozgósítják az ember tetterejét és képességeit. A fölös lehetőségekkel rendelkező világ automatikusan mindenféle súlyos torzulást és bűnös jellemet alakít ki az emberben. Ne tévesszük össze az anyagi eszközök gyarapodását, sőt a gazdagságát sem a fölösleggel! A XIX. században növekedtek az élet kényelmi lehetőségei, s ez hozta létre a fentebb említett pazar - mennyiségi és minőségi - fejlődést. De elérkezett egy pillanat, amikor a civilizált világ fölös, túlzottan gazdag és kényelmes formát öltött az átlagember képességéhez mérten. Az a látszólagos biztonság, ami a haladással együtt járt, demoralizálta az átlagembert, és valami teljesen hamis, csonkító, bűnös önbizalmat gerjesztett benne. Őszinte sajnálatomra határozottan rá kell mutatnom, hogy ez a roppant műveletlen ember, ez a legújabb barbár: egyenes ági terméke a civilizációnak, elsősorban civilizációnk XIX. századi változatának. Nem kívülről tört be a civilizált világba, nem is valami titokzatos, spontán fejlődéssel alakult ki, mint ebihal a medence vizében, hanem civilizációnk természetes gyümölcseként. Sorsunk nem egyenlő azzal, amit szívesen megteszünk. Világos, kontúros vonásai inkább abban a tudatban láthatók és ismerhetők fel, mely szerint azt kell tennünk, amihez nincs kedvünk. A lezüllés, a lealacsonyodás tulajdonképpen az az életmód, ami annak jut osztályrészül, aki elutasította, hogy az legyen, aminek lennie kell. Nem hal el benne az igazi lénye, csupán vádló árny, kísértet lesz belőle, mely szüntelenül érezteti vele, hogy mennyivel hitványabb életet él, mint amilyet élnie kellett volna. A lezüllött ember: életben maradt öngyilkos. Az általános, mindent elsöprő komédiázás vihara tombol most Európában. Szinte minden állásfoglalás, amely elhangzik, s amellyel kérkednek, velejéig hamis. Erőfeszítésnek csak akkor látni nyomát, amikor ki-ki megpróbál megfutamodni saját sorsa elől, szemet huny annak nyilvánvalósága és mélyből jövő szólítása előtt, s kerüli a szembesülést azzal, aminek lennie kell. Viccelődve folyik az élet, s annál több a humor, minél szomorkásabb a választott álarc. Az „áramlatok" és az „elsodortatások" korszakát éljük. Szinte senki sem szegül ellen a művészetben, az eszmékben, a politikában vagy a társadalmi szokásokban támadó, múló forgószeleknek. Ezért dívik ma mindenütt a retorika. A mediterrán civilizációban, alighogy csúcspontjára ért Krisztus előtt a III. század tájékán, feltűnik a cinikus. A cinikus nyüzsgő alakja minden szinten, minden utcasarkon felbukkant. A cinikus tulajdonképpen csak szabotálja a korabeli civilizációt. A cinikus, a civilizáció élősdije abból él, hogy tagadja a civilizációt, épp ezért meg van győződve, hogy nem fog felsülni. Nem is lehet más magatartást várni ettől az embertípustól, aki beleszületett egy