Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 1-2. sz.

A gondolat vándorútján - GÖDÉNY ENDRE: José Ortega y Gasset társaságában

túlságosan is jól szervezett világba, és annak csak az előnyeit látja, a veszélyeit ellenben nem. * * * Ki gyakorolja ma a társadalmi hatalmat? Ki határozza meg szellemi alkatával a kort? Nem kétséges, hogy a polgárság. És a polgárságon belül ki tekinthető meghatározó emberfajtának? Nem kétséges, hogy a szakember. És ki a szakember legtökéletesebb, legtisztább képviselője? Nem kétséges, hogy a tudós. No mármost: az a helyzet, hogy a mai tudós a tömegember prototípusa. És ez nem véletlen, s nem is a tudós egyéni fogyatékosságának tulajdonítható, hanem annak, hogy civilizációnk gyökere, a tudomány automatikusan tömegemberré formálja, tehát primitívvé, modern barbárrá teszi. Közismert jelenségről van szó, de csak dolgozatunk keretében tárul fel a teljes értelme, és nyer bizonyítást a súlyossága. A tudós szakosodik, nem a tudomány. A tudomány nem szakosodhat. Ugyanis, ha szakosodna, akkor megszűnne igazi tudomány lenni. A tudós nemzedékről nemzedékre egyre szűkebb szellemi térbe kényszerült viszszavonulni. Mivel a tudományos munka hatósugara beszűkült, a tudósok minden nemzedéke egyre lazább kapcsolatba került a tudomány többi ágával, a világegyetem átfogó értelmezésével, pedig kizárólag ez méltó az európai tudomány, kultúra és civilizáció nevére. A XIX. század olyan emberek irányítása alatt indul útjára, akik enciklopédikusán éltek, de munkájuk eredménye már magán viselte a specializáció nyomát. Amikor 1890-ben a harmadik generáció veszi át Európa szellemi irányítását, egy olyan tudóstípus tűnik fel, amilyenre még nem volt példa a történelemben. Ez az ember csak egy adott tudományt ismer mindabból, amit egy értelmes személynek tudnia kell, és még abból a tudományból is csak azt a kis területet ismeri jól, amellyel kutatóként foglalkozik. Sőt odáig megy, hogy erénynek tekinti, hogy semmiről sem tud semmit, ami kívül esik az általa művelt szűk szakterületen, és dilettantizmusnak nevezi az átfogó tudás iránti igényt. A szaktudós remekül „tudja" a világnak egy apró zugát, minden másról azonban fogalma sincs. Hajdan egyszerűen fel lehetett osztani az embereket tudósokra és tudatlanokra. A szaktudós tudatlan tudós, ami roppant súlyos vád, hiszen ez azt jelenti, hogy olyan emberről van szó, aki nem tudatlan módjára fog viselkedni a számára ismeretlen területeken, hanem azzal a fölényességgel, amire szakterületének tudósaként igényt tart. És pontosan így viselkedik a szakember. Primitív, roppant tudatlan emberre valló nézetei vannak a politika, a művészet, a társadalmi szokások és a többi tudomány kérdéseiben, de határozottan és önelégülten hangoztatja őket, és - képtelen módon - nem hallgat az adott terület szakembereire. A civilizáció a specializációval hermetikusan bezárta ezt az önelégült embert saját korlátai közé, ám mivel emberünk belülről erősnek és értékesnek érzi magát, szakterületén kívül is hatalomra vágyik. Amiből az is következik, hogy jóllehet a specializáció maximumát képviseli, s ebben a minőségében a tömegember szöges ellentéte, végül mégiscsak úgy viselkedik az