Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 1-2. sz.

A gondolat vándorútján - GÖDÉNY ENDRE: José Ortega y Gasset társaságában

Ma a „mindenki" csak a tömeget jelenti. Ez teljes újdonságnak számít civilizációnk történetében, még sohasem volt ehhez fogható eset. Az emberi társadalom csakis oly mértékben társadalom, amennyire arisztokratikus, s úgy veszíti el társadalomjellegét, amilyen mértékben megszűnik arisztokratikus lenni. A tömeg engedetlen lett a kisebbséggel szemben: nem követi, nem tiszteli, hanem épp ellenkezőleg: félrelöki és elfoglalja a helyét. A XVIII. században kezdte hirdetni néhány kisebbségi csoport, hogy minden egyén rendelkezik - születésénél fogva, s minden további sajátos kvalifikáció nélkül - bizonyos alapvető politikai jogokkal, az úgynevezett emberi és állampolgári jogokkal, és hogy szigorúan véve csakis ezek a mindenkire vonatkozó jogok léteznek. Minden más, sajátos képességeken alapuló jog elítélendő kiváltságnak minősült. - A tömeg ugyan lelkesedett ezeknek a jogoknak az eszményéért, mégis úgy telt el az egész XIX. század, hogy a tömeg nem érezte magáénak, nem gyakorolta és nem is érvényesítette ezeket. A demokratikus törvények körülményei között tulajdonképpen ugyanúgy élt és ugyanúgy érezte magát, mint a régi rendszerben. Mára ebből az eszményből valóság lett. A jogi eszmény átalakult az átlagember lelkiállapotává. Jól jegyezzük meg: ha egyszer egy eszmény a valóság része lesz, az kérlelhetetlenül elveszti eszményjellegét. A nemes demokratikus lelkület egyenlőségelvei - a törekvések és az ideálok átalakulnak merő öntudatlan vággyá és feltevéssé. Miért panaszkodnak a liberálisok, a demokraták, azok, akik harminc évvel ezelőtt haladóknak számítottak? Vagy talán gyerekek módjára csak akarnak valamit, de a következményeket nem vállalják? Amerikában a XVIII. századtól, gyakorlatilag a kezdetektől fennáll az a lelkiállapot, hogy az ember úgy érzi, hogy önmaga ura és gazdája, és mindenkivel egyenlő. Mivel az európai átlagember erkölcsi helyzete megegyezik az amerikaiéval, most először értik meg az európaiak az amerikai életformát, amit korábban rejtélyesnek és titokzatosnak találtak. A nivellálások korában élünk; egy szintre hozzák a vagyont, egy szintre a különböző társadalmi osztályok kultúráját, egy szintre a nemeket. Hát akkor a földrészek is nivellálódhatnak. Vannak századok, amelyek nem tudnak új vágyat teremteni, ezért az elégedettségtől pusztulnak el, ahogy a boldog here is elpusztul nászröpte után. Maga az a nagyravágyó elképzelés, hogy az élet valamely időszaka - az úgynevezett „modern kultúra" - végső korszak lenne, azt jelzi, hogy teljesen, szinte a vakságig beszűkült a látóterünk. S ezzel az érzéssel egyidejűleg az a csodás benyomás tölt el bennünket, hogy kiszabadultunk egy szűk, teljesen elszigetelt térből, hogy megmenekültünk, és ismét kiléptünk a csillagok alá, abba az igazi, mélységes, ijesztő, kiszámíthatatlan és kimeríthetetlen világba, ahol minden lehetséges: minden jó és minden rossz is. Nem könnyű megfogalmazni, hogyan is látja önmagát korunk: minden kornál többnek hiszi magát, egyszersmind úgy érzi, hogy kezdet, de nem biztos benne, hogy nem haláltusáját vívja-e.