Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 1-2. sz.

A gondolat vándorútján - HORVÁTH PAL: A felvilágosodás és a romantika határán (Az alig ismert J. G. Hamann)

lósága nélkül Isten realitása válna kérdésessé; a „természetes nyelv" minden koncepciója - ez már Herder gondolkodói következetlenségének és a racionalizmusnak a kritikája is - látens ateizmushoz vezet. Hamann számára is része a nyelv az ember lényegi természetének, csak az ő esetében ez nem az ember természeti-természetes, hanem teremtett-természeti mivolta melletti argumentum, a felvilágosodás „ki- és feltalálás-elméleteinek" általános kritikája. Mindez a nyelvinél általánosabb, ismeretelméleti összefüggésben is szemlélhető. Hume szkepticizmusát és a kanti „kritikai ismeretelméletet" bírálva és értelmezve Hamann „szókratészi" álláspontot képvisel. Nézete szerint minden emberi ismeret alapja és forrása a közvetlen (azaz számára „érzéki-nyelvi") tapasztalás, eredménye pedig nem „belátás", hanem „befogadás", azaz „hit" (Glaube). Ez a hamanni „Glaube" egyszerre jelent közvetlen, érzéki megismerést - az ágostoni illuminatio és középkori unió mystica értelmében, de Schleiermacher divinatorikus megértését is elővételezve - és vallásos hitet. Formailag a racionalizmus kritikája szkeptikus, tartalmát tekintve viszont fideisztikus: a hit nem a valószínű tudás alapja, hanem a közvetlen bizonyosság forrása. Míg Kant botránynak tekinti, hogy a rajtunk kívül lévő dolgok létét „csak" higgyük, addig Hamann éppen ezt tekinti megismerő képességünk feltétlen és biztos alapjának. Ebből a meggyőződésből két - már-már dialektikus - fogalompár analógiája adódik: amint a megismerésben a „hit" általános képessége mellett az alárendelt következmény pozíciója jut az „értelemnek", úgy a megismerés „ontikus előfeltételei" között a „nyelv" általános bázisa az a közeg, amelyben és amelyből következően a „gondolat" formát ölthet, működésbe léphet. Vonatkozó nézetei kibontakoztatására Hamann előszeretettel fordult a görög bölcselet „szókratészi" vonulatához. Ennek bizonyítéka már az 1759-es Sokratische Denkwürdigkeiten, amelynek alaptémája a konvencionális tudás és az ihletett tudás (hit) szembesítése, írásai később is visszatérő témája pedig a görög hagyomány és a Szentírás szinkronikus magyarázata, elemzése, értelmezése. A görög szellemiségből származó dialógikus, „csevegő" szellemi létforma azután Hamann egész életét végigkísérte: „Észak mágusa" kortársai szemében mindvégig megmaradt egy olyan karizmatikus polihisztornak, aki a nagy misztikus elődök szellemi éleslátásával igazodott el a német, az európai szellemi élet minden területén, az őt méltató utókor tudományossága pedig a 18. századi élet jövőt megalapozó bírálóinak sorában talált számára - talán nem mindig méltó - helyet. * * * Néhány bekezdéssel ezelőtt „Észak mágusát" a magyar olvasóközönség előtt csaknem teljesen ismeretlennek mondtuk. Már előkészületben volt ez a rövid írás, amikor ez a helyzet megváltozott. A Hermeneutikai Kutatóközpont kiadásában ugyanis a tavalyi esztendő végén napvilágot látott az ismert irodalom-, esztétika- és filozófiatörténész, Kocziszky Éva monográfiája, amely -/. G. Hamann és a modernitás kritikája, Budapest, 2000. - széleskörű, eligazító és beavató áttekintést ad e jeles gondolkodó életművéről. Ma, amikor szellemi életünkben egyre több szó esik a modernitás válságáról és