Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 1-2. sz.

Rokon irodalmakból - YASAR KEMAL elbeszélése

barátom anyjával. Fehér haj, tágranyílt szem, sajnálkozó tekintet... Elfutottak az évek, de a pillantását még most is magamon érzem. Ha ezer évig élnék, az a tekintet akkor is ugyanúgy szegeződne rám. Az iskolában rögtön szóltam Alinak: - Többet be nem teszem a lábamat abba a házba. Elképedt: - Ugyan miért? Hol akarsz lakni? - Ott biztosan nem. - Ne csináld már... hol laksz majd?... de miért? Hiába erőlködött Durmus, nem tudott meggyőzni. Néhány napig az állomáson, a váróteremben éjszakáztam. Közben mintha elmúlt volna az esőzés. Durmus Ali pedig újra kezdte: - Testvér, kiterítettem a holmit a tetőre, gyere már vissza! Szót fogadtam. Pár nap múlva, egy délután megint szakadni kezdett... mint az özönvíz... Durmus pattant ugyan, de már elkésett. Úszott az ágynemű. Ismertem egy szállodát, régebben aludtam ott egypárszor. Szálloda, ugyan - ágrólszakadtak szállása: az Édes Otthon Hotel. Akkortájt nagyon olcsón lehetett lakni. Agyanként ötven kurus. Bizony, csak ötven kurus! A főnök látta, hogy az ágyneműt hozzuk. Tíz kurusért megengedte, hogy a folyosón háljunk. A szűk kis folyosóra két ajtó nyílik. A motyónkat - jobb híján - az ajtók elé terítjük. Lekuporodunk az ágynemű mellé, meg se mukkanunk. A falnak dőlünk, nem mozdulunk, nem is nézünk egymásra. Éjfél lett.- Párna-pokróc szétterítve, karnyújtásnyira. Álmosak vagyunk, kegyetlenül álmosak, mégsem lehet bebújni. Szemünk az ágyneműn, szívünkben a vágy: a nyugodt fekhely, a pihenés vágyaFélig kábán, félig álomban... Alulról lépések zaja hallatszott, megtörte az éjfél csöndjét. Kinyitottam a szemem: két fiatal nő tűnt föl a lépcsőn. Vigyázva nyitottak ajtót, nehogy a takarókra lépjenek. A karcsúbb, a magasabb most megfordult. Csodálkozva bámult ránk, aztán bement. Megint kijött, megint bámult. Bement, kijött, bement, kijött. Kíváncsi volt. Végül csak megállt, nem szólt. Most hirtelen hozzám fordult: - Van gyufájuk? Előkotortam, adtam. Csodálkozva nézett. Rágyújtott, engem is kínált, nem fogadtam el. Nem is erőltette. - Ez a maguké? - bökött az ágyneműkre. - A mienk. - Késő van, feküdjenek már le! A gyönge villanfénynél szerencsére nem látszott, hogy a két fekhely csuromvíz. Én: - Hááát... csöppet sem vagyunk álmosak... Durmus Alihoz fordult. O már aludt. Oldalbaböktem, Durmus fölriadt. Az asszony észrevette, mi történt. - Jobb lesz, ha lefeküsznek. - Csurom - kezdte volna Durmus Ali.