Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 1-2. sz.
Rokon irodalmakból - YASAR KEMAL elbeszélése
- Ha talán a lapos tetőnkön aludnátok... Úgy örültünk, mint a bolondok. Ölelkeztünk, puszilkodtunk Durmus Alival. - Hurrá - fújtatott Ali. - Valahogyan csak megleszünk, testvér. Az egynapi uraság is uraság. Mert az világos volt, hogy a tetőn addig maradhatunk, amíg kezdődnek az őszi esők. Aztán megint Isten kezében! Az ágyneműt rögtön összekaptuk, odavittük a házhoz. Yusufék a vásártér mellett laktak, egyetlen szobában. A motyónkat szétterítettük a tetőn. Itt nincsen éjjeli őr, itt semmi sem zavar. Még a tetőn is a család, az apai tűzhely melege... Ennyi nyomorúság után megint volt hálóhelyünk. Istenem, de szép is az élet! Esténként, amint bekaptuk a vacsorát, már a tetőn voltunk. Alaposan beburkolóztunk, a takarót az állunkig fölhúztuk. Az éjszakák kissé ugyan hűvösek voltak, de az égen hatalmas, ragyogó csillagokat láttunk. Folyton azokat bámultuk. Voltak olyan esték, amikor az eget teljesen betöltötték a csillagok. Ilyenkor úgy örültünk, mint senki más. Tele voltunk reménnyel. Abban bíztunk, hogy a szűkölködés, a szenvedés után beköszöntő szép napok valahogy még szebbek. A remények, a tervek inkább tőlem származtak: én mondogattam. Durmus Ali hallgatta, jóváhagyta. Időnként megálltam: - Nem így van, Durmus? - Dehogyisnem, testvér - felelte. - Sötétségből világosság. Még ezt a szólást is tőlem tanulta. A hűvös tető, a csillagfényes éjszakák, az utca reggelig eltartó lármája, reményeink és álmaink: mindez pontosan egy hónapig, november elejéig tartott. Aztán megjött az eső. Átkozott, borús, sötét. Telelő Cukurovában. Csak éppen hogy felhősödni kezdett, az iskolában máris riadtan bújtunk össze Alival. Egyszerre szakadt föl belőlünk: - Jaj, Istenem, most mi lesz? Amikor pedig már szemerkélt, úgy éreztük, itt a világ vége. Durmus Ali hazaszáguldott, a holmit az eresz alá dugta, aztán futva visszatért. Esős napokon megvártuk, amíg mindenki eltakarodik a környékről. Csak éjfél után mentünk haza - vagyis az eresz alá. Óvatosan befészkelődtünk. Rettentően féltem: hátha meglátja valaki, hogy az eresz alatt hálok. Megölt volna a szégyen. Durmus pedig olyan csöndben volt, mintha ott sem lett volna. Az is előfordult, hogy nem ébredtem föl idejében. Ahogy a szemem kinyílt, látom, hogy a barátom anyja meg a szomszédok már fölkeltek: jönnek-mennek az udvaron. Gyorsan a fejemre húztam a pokrócot, görcsösen összehúztam magam, rejtőztem. Amikor a léptek közeledtek, dermedten lapultam. Végre megszűnt a dobogás. Kipattantam a fészekből, magamra kaptam a ruhát, menekültem. Időnként eszembe villant, hogy öltözés közben talán meglátott valaki. Elöntött a forróság, szédültem, egész nap nem bírtam megnyugodni. Nem vitt rá a lélek, hogy lefekvés előtt megnézzem a motyómat. Talán rosszul lettem volna. Az ereszről bepattogzott az esőcsepp, az ágynemű egyre sárosabb volt. Egy reggel, amikor megint késve ébredtem, siettemben majdnem összeütköztem a
