Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - Cziszter Kálmán: Egy ismeretlen ismerős: Proklosz

lentőségét megértendő tekintsünk egy saját szemléltető példát: vajon mit ismerünk fel a tapasztalatban, amikor egy lelátóról a sportpályára tekintve így szólunk: „ez itt egy focicsapat"? Milyen értelemben véve alkot egy egységes egészet az a tizenegy focista, akit egy csapatnak tekintünk? Nyilvánvaló, hogy a csapatot nem határozza meg egyértelműen az, hogy kik a tagjai: hiszen a csapat akkor is azonosan ugyanaz a csapat marad, ha az egyik tagját kiállítják vagy lecserélik. (Ugyanígy egy emberi test is ugyanaz a test marad, jóllehet állandóan kicserélődnek a sejtjei, és egy állam is ugyanaz az állam marad, jóllehet a születések és a halálozások révén állandóan cserélődnek a polgárai.) Ámde a csapat maga nem is valami tizenkettedik játékos, aki holmi láthatatlan „csapatszellem" alakjában maga is „labdába rúgna": az a titokzatos ok tehát, ami alapján egy csapatnak nevezzük ezt a tizenegy embert, sehol másutt sem lehet, mint valahogy bennük magukban. De talán mi magunk, a nézők vagyunk azok, akik a saját elménkben hordozzuk a csapat egységes fogalmát, és ezt látjuk bele, vetítjük ki abba, ahogy a játékosok szerintünk közös célt követve, egymással együttműködve játszanak. Ám ez a megközelítés is elégtelen, hiszen ekkor a pályán játszó csapat számára teljességgel külsődleges (transzcendens) volna az az ok, amitől ők egy egészet alkotnak. Csak az marad tehát, hogy mindhárom megközelítés egyaránt helyes, de egymagában egyformán elégtelen. A csapatot ezért egyszerre mindhárom értelemben kell egységes egésznek tekinteni, azaz (a 67. tézis értelmében) úgy is, mint (i) a részeiből-álló egészt, amelyet a tizenegy tagjának halmaza definiál, de úgy is, mint (ii) az egyes részekben-bennelévő-egészt, értve ezalatt azt, hogy az egyes játékosok mindegyike külön-külön is magában hordja és megtestesíti ugyanazt a „csapatszellemet", ami révén bármelyikük megmozdulásairól leolvasható lesz az összes többi minden rezdülése, és végül (iii) a csapat egy részeitmegelőző-egész is, ami nem is részeinek összességében, de nem is külön-külön vett tagjaiban, hanem az azokat kívülről figyelemmel kísérő értelmes „tekintetben" létezik, és így már azt megelőzően is fennállhat egy elmében, hogy a csapattagok a pályára léptek volna. Ebben a Proklosz egész életművén végigvonuló triászban könynyű ráismerni a skolasztikus distinkció előképére az universale post rem, in rem, és ante rem között: például az „ember" fogalmának post rem aspektusa az az abstrakció, amit az emberek összességének halmazaként az „emberiség"-nek hívunk, in rem változata az az „emberség" nevű minőség, amelyre az egyes emberekben külön-külön is ráismerhetünk, ante rem változata pedig az az Isten elméjében időtlenül és preegzisztensen fennálló ember-fogalom, amely függetlenül áll fenn az egyes emberektől, illetve összességüktől, hiszen már a megteremtésük sem lehetett egyéb, mint Isten e fogalmának manifesztációja. Proklosz e konstrukcióját szokás az immanens transzcendencia tanaként is számon tartani, hiszen a dolgok minőségi meghatározottságait úgy tekinti, mint egy számunkra transzcendens és preegzisztens fogalom immanens lenyomatait avagy megnyilvánulásait az egyes instanciákban külön-külön éppúgy, mint ezek összességében. A Sztoikeiószis érvsorozatának nyitánya tehát nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy kimutassa: már a legegyszerűbb tapasztalás és ítélet közben is, amikor egyvalamit felismerünk és elkülönítünk a világ fennmaradó részétől - már ehhez a hétköznapi élményünkhöz is az szükséges, hogy valami transzcendencia jelenlétét ismerjük fel az evilági immanencián, azaz még legegyszerűbb tudataktusaink során is „isten szemein" keresztül, ahogy Augustinus fogalmaz, „Őáltala, Őbenne" tapasztaljuk a világ tárgyait. Az érvelés kiindulópontja az, hogy egy puszta Sokaságot, ami nem részesül semmiféle Egységben, képtelenek lennénk önmagában elgondolni vagy tapasztalni. Hiszen egy Sokaság sok egységből kell, hogy álljon, ámde ha e sokaságban semmiféle egység sem lehet jelen, akkor az elemibb összetevői sem lesznek egységesek. A puszta Sokaság alatt neoplatonikus szóhasználatban a végtelenül osztható anyagot kell értenünk, így tehát a mű egy erős materializmus-kritikával indul: ha képtelenek