Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - Cziszter Kálmán: Egy ismeretlen ismerős: Proklosz

szándékosan misztifikáló fogalmazásmódjával maszkírozta a kereszténység számára „emészthetővé" a benne foglalt tanokat. (A Pszeudo-Dionüszioszi szöveg különböző variánsaiban szépen nyomon követhető, ahogy a szerző vagy szerzők fokozatosan egyre átláthatatlanabb, titkosírásszerű megfogalmazásokra cserélik le a korábbi, nyíltabb változatokat, valószínűleg attól tartva, hogy maguk is a nem sokkal korábban elítélt Origenész sorsára juthatnak.) Jóllehet a Corpus Areopagiticum merő hamisítvány volta már akkortájt is nyilvánvaló volt az epheszoszi Hüpatiosz számára, és ezt a reneszánszban Laurentius Válla újfent kimutatta, mindmáig akadnak egyes teológusok, akik hisznek az eredetiségében. Az a hatás pedig, amit Proklosz az Areopagita Dénes álnév alatt gyakorolt az egész középkorra, valósággal felbecsülhetetlen: az első kommentár Maximus Confessortól származik, akit Erigenáé követ a LX. században (aki az első latin fordítást is jegyzi), majd e kommentárirodalmat olyan nevek folytatják, mint Szentviktori Hugo, Robert Grosseteste, Albertus Magnus, és Aquinói Tamás. Pszeudo-Dionüsziosz alias Proklosz negatív teológiájában a neoplatonikus szűrőn át végső soron Platón Parmenidészének második felét örökítette át a középkor számára, ami Platón műveit (a Phaidón és a Menón kivételével) szintén csak hírből, de nem szövegszerűen ismerte. (Az állítólagos Dionüsziosz, különösen a Damaszkuszi Jánosnál kimutatható hatása révén valósággal önálló életet élt a keleti egyházban, sőt nem kis szerepet játszott a skizma bekövetkeztében is.) Proklosz másik középkori alteregója a Liber de causis szerzője, akit tévesen Arisztotelésszel azonosítottak, és ekként széles körben ismert, valódi autoritásként hivatkoztak rá. Jóllehet a Liber de causis nem egyéb, mint Proklosz - alább bemutatandó - Sztoikeiószisz theologiké-jének egy arab nyelvű kivonatáról készült latin fordítás. (A kosroesi menekülés után ugyanis csak az arab világ számára volt hozzáférhető az az irodalom, amit Európa történetének e legdicstelenebb 529-es évében száműzött magából.) A Liber de causis ezen születési bizonyítványát elsőként Aquinói Tamás ismerte fel, számára ugyanis barátja, a dominikánus Moerbeke Vilmos közreműködésével már hozzáférhetővé vált a Sztoikeiószisz latin fordítása. Proklosz tehát csak ekkor, a XIII. század vége felé léphet ki először a majd nyolcszáz évig tartó rejtőzködésből. (Keleten körülbelül két évszázaddal korábban Mikháél Pszellosz fedezte fel újra Prokioszt, sőt egyes elveszett műveiből is ő őrzött meg számunkra részleteket.) Végül e krimibe illő történet zárásaként említsünk meg még néhány későbbi ál-Prokloszt. Dante a Divina Comedia teológiai apparátusát szinte egészében a Liber de Causisból meríti. Eckhart mester és Nicolaus Cusanus könyvtárában kitüntetett helyet foglalnak el a Proklosz-kötetek, s a műveik is tele vannak azokból merített nyílt vagy leplezett idézetekkel. Descartes pedig, jóllehet filozófiáját előzmények nélküli újrakezdésként tünteti fel, számos skolasztikus forrásból merít, így nem utolsó sorban Pszeudo-Dionüsziosz hatása mutatható ki a radikális kételyről szóló meditációiban. Azon pedig végképp nincs mit csodálkoznunk, ha Leibniz monadológiájában szinte szó szerinti idézetekre ismerünk Proklosztól és Plótinosztól, akiket nem csak első kézből, de arab és zsidó imitátoraik révén is kitűnően ismert. Aligha túlzás ezek után azt állítani, hogy anominátusa ellenére is Proklosz jelenti a hiányzó kapcsolatot a görög filozófia és a skolasztika, majd az újkor között. Nem csoda, hogy amikor a késő reneszánsz idején Bessarion bíboros jóvoltából Arisztotelész visszakerül Európába és Ficino munkájának köszönhetően Platón és Plótinosz is újra hozzáférhetővé válik, általánossá lesz az a vélemény, hogy a „sötét középkor" csak holmi fantomokkal, pusztán a kivonatok kivonataiból ismert szellemi óriásokkal viaskodott. Vegyük hát futólag szemügyre a Sztoikeiószisz Theologiké (a „Teológiai elemei") gondolatmenetét. A mű a könnyebb témáktól fokozatosan halad a nehezebbek felé. Elégedjünk meg ehelyütt az alapokkal. A nyitótézis egy idézet Platón Parmenidészéből: „minden Sokaság részesül valamiképp az Egyből". Az állítás je-