Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - Cziszter Kálmán: Egy ismeretlen ismerős: Proklosz

leszámítva a későbbi egyháztanítók, ha nem is a tartalmat magát, de a fogalmi apparátust közvetve tőle veszik át.) Plótinosz műveit tanítványa és részben alkotótársa, Porphüriosz szerkesztette össze „Enneádészek" címen: tőle származik Plótinosz életrajza is, továbbá a skolasztikus univerzálé viták kiindulópontját képező híres Eiszagógé. A neoplatonikus hagyomány következő láncszeme Jamblikhosz, akit Proklosz a mestereként tisztel, jóllehet regényes Püthagorász-életrajza és az egyiptomi misztériumokról írt műve alapján nem világos, hogy mivel érdemelte ki e nagyrabecsülést, hisz azokban mágikus praktikákon és meseszerű történeteken kívül más nemigen található. A mágia és a babona azonban a korban más jelentőséggel bírt, mint a mi számunkra, ti. a spekulatív filozófiai elgondolások szemléletes megfogalmazásaiként szolgáltak. Proklosz ennyiben szintén korának a szülötte, hiszen ha hihetünk életrajzírója, Marinosz tájékoztatásának, Athénben nem is annyira Plutarkhosztól, hanem a lányától, Aszklepigeneiától tanult legtöbbet, aki még birtokában volt a theurgiára („istencsinálásra") vonatkozó ősi tudásnak. Proklosz állítólag az összes akkor ismert náció összes misztériumába beavattatta magát, és vallási eklekticizmusa jegyében mindegyiknek az ünnepeit és az életvezetési szabályait meg is tartotta. Sőt az ő életét is (mint különben valahány neoplatonikus elődjét) a tájékoztatások szerint különféle csodák kísérték, esőfakasztás és földrengéselállítás, kézrátétellel gyógyítás és Apollón, illetve Héra epiphániái. Ezek a hiteles történeti események helyett inkább csak irodalmi toposzoknak tekinthető tudósítások a korban népszerű (sőt a kereszténységnél ekkoriban elterjedtebb) vallási-filozófiai irányzat, az újpüthagoreizmus hatását tükrözik, aminek megváltó-szerű középponti alakja az a Thüanai Apollóniosz, akiről szintén alig tudni bármi biztosat (tekintettel arra, hogy a középkori másolóknak aligha fűződhetett bármilyen egyházpolitikai érdeke a tájékoztatások megőrzéséhez). Ez némileg megmagyarázhatja a neoplatonikusok keresztényellenségét is, ami inkább a közöny és a semmibevétel formájában nyilvánult meg, s nem annyira a nyílt szembeszállásban, ami inkább fő ellenfelükhöz, a gnózishoz való viszonyukat jellemzi. Ennyi talán elég is e zavaros kor obskúrus alakjainak jellemzésére, hisz maguk is „szégyellték, hogy testben kell élniük". Mindez aligha számíthat jó ajánlólevélnek Proklosz műveinek tanulmányozásához annak, akit tisztán filozófiai érdeklődés vezet, sem annak, aki a keresztény dogmatika kialakulásában játszott történeti szerepe miatt fordulna hozzá, az „első skolasztikushoz", vagy pedig általában a neoplatonikusokhoz. Ha azonban magukat a fennmaradt műveket ütjük fel, előzetes várakozásainkhoz képest megdöbbentő élményben részesít bennünket az a fogalmi fegyelmezettség, amellyel Platón és Arisztotelész műveinek nehezebb passzusait világítják meg, illetve az a széleslátókörűség, amellyel spekulatív eredményeiket a kor fizikai és matematikai ismereteivel hozzák összhangba. (Proklosz egy teljes kommentárt írt Euklidész Elemeihez, ami az egyik legfőbb forrásunk Eudoxosz elveszett matematika-történetéről, van egy külön műve a Gömbbel kapcsolatos geometriai kérdésekről, illetve a Fizika elemei címmel tankönyvet is írt erről a diszciplínáról.) Még meghökkentőbb azonban az, hogy „nagyon is ismerős" gondolatok köszönnek vissza ránk műveiben, melyeket mi inkább későbbi szerzők tollából ismerünk, akikről nem gondolnánk, hogy bármi közük is lehetett volna Prokloszhoz. E valóságos összeesküvés-elmélet benyomását keltő hatástörténet maga is megérdemelhet néhány szót, mielőtt voltaképpeni tárgyunkra rátérnénk. A koraközépkori kereszténység ugyanis Prokioszt nem olvasta és nem is ismerte, legalábbis a saját neve alatt nem (eltekintve talán a hatodik századi, tehát szinte még kortárs Philoponosz ellene címzett vitairatától.) Csakhogy az az ismeretlen szerzőtől származó zseniális hamisítvány, ami Szent Pál évszázadokkal korábbi állítólagos tanítványa, Areopagita Dénes neve alatt maradt fenn - valójában nem egyéb, mint Proklosz műveinek kivonatolt változata, ami