Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 3-4. sz.

Klasszikusokról - Rakovszky István: „Strófák Buda haláláról..."

Az egyik legfontosabb kérdés a cikkben éppen az: az alkat, vagy ahogyan a szerző fogalmaz: a „kedély". A költő a századelő felfogásában, s Ady számára különösképpen, mindenekelőtt: érdekes személyiség. Korunk irodalomértelmezése terméketlen pszichologizálásnak ítéli az ilyen megközelítést, pedig alighanem kikerülhetetlen, hiszen akár egyes műveket olvasunk valakitől, akár teljes életművekről igyekszünk képet alkotni, valamiképpen egy személyiség képe bontakozik ki előttünk, s nem is csak az „alanyi" lírikusok esetében. Mű és személyiség kapcsolata mindig is az irodalom kulcskérdése marad, függetlenül attól, hogy az eleven személyiség milyen művészi közvetítés, önfeltárás vagy tárgyiasítás révén jelenik meg a nyelvi alkotásban. Ady jellemzése Aranyról azért különösen izgalmas, mert a magyar irodalom egyik legnagyobb ön-mitizálója alkot itt véleményt egy olyan nagy költő-elődről, aki látszólag minden lehetőséget kihasznál, hogy elbújjon a maga teremtette fikció mögé. A maga módján azonban ő is magánmitológiát hoz létre költészetében; gondoljunk csak az olyan versekre, mint A rab gólya vagy Az örök zsidó. A fő különbség kettőjük között nem az, hogy egyikük vallomásos költő, aki megmutatja magát a világnak, „hogy látva lássák", másikuk pedig olyan szemérmes és óvatos, hogy maga „helyett" mindig valami másról - középkori hősről, metszett szárnyú madárról vagy éppen egy elhagyott lakról - ír, hanem az, hogy eltérő személyiségük milyen különböző, e személyiséghez illő költői eszközök révén mitizálódik verseikben. Úgy látszik, hogy Ady nem tudta elfogadni az alkati különbséget, amely kettőjük között volt. Arany természetét és verseiben megjelenő önképét nem ismeri el, mint egy lehetséges művészkaraktert, hanem eleve alacsonyabb értékűnek ítéli, mint a sajátját. A „túlérző fájvirág" szerinte nem lehet olyan jelentőségű, mint „Isten szörnyetege". A rejtőzködő lírikus erőtlenebb, mint az, aki nyíltan tárja föl benső drámáját. Fájdalmas, hogy ez a nagy költő milyen bántóan ironizál, néha szellemeskedésbe tévedve gúnyolódik a számára idegen sorson és lelki alkaton, s hogy megjegyzéseiben milyen meghökkentő módon keveredik bizonyos éleslátás a már-már kicsinyes rosszindulattal. A cikk néhány sarkalatos megállapítását érdemes közelebbről szemügyre venni. „Távolvalának tőle a dolgok, főképpen a saját buzduló ereje, s ezért ment mindig nagyon távoli dolgokhoz. (...) Arany János minden karácsonykor elárulja, hogy ő is ember, szenvedő, tehát, no: érező - két vers-sornyit. Igaz, hogy ezek a lírizáló, valló, gyér sorok melegek, muzsikások, s perfekt rímeik alázengenek egy aggszüzes élet-tragédia alá." Kettős kritikát fogalmaz meg itt Ady. Egyrészt azt állítja, hogy Arany általában nem arról ír, ami igazán foglalkoztatja, s ami az „életes" költészeteszmény szerint az egyetlen igazi költői tárgy: saját magáról. Másrészt sejteti, hogy ez a szemérem érthető is, mert ez a belső dráma (amit Arany annyira rejteget) nem is igazán jelentős, hiszen - „aggszüzes élet-tragédia". Ennek szükségszerű következménye, hogy az így megszülető líra sápatag és erőtlen; legfeljebb bágyadt melegsége és „perfekt" formája lehet... Ady Arany személyiségének és egész költészetének egyik legfontosabb és legfájóbb pontjára tapint rá itt - nem éppen kíméletesen. Ez: az energia, a teremtő- és tetterő vélt vagy valóságos hiányának élménye. Arany lírájának egyik visszatérő alapmotívuma ez, s epikus hőseinek sorsát is meghatározza: ettől szenved a korán öregedő Buda, de meglepő módon a kirobbanó erejű Toldi élet-tragédiájában is szerepet játszik: gondoljunk végzetes tétovázására a szerelemben. Az erőtlenség melankóliája persze önmagában is lehet meghatározó lírai élmény, ihletője lehet értékes költészetnek, amint azt például Tóth Árpádnál láthatjuk. Aranynál azonban mintha a hatalmas alkotó erő együtt lennejelen a megtörtséggel. Talán ez a szokatlan kettősség ingerli kritikusait, köztük Adyt is arra, hogy vádlón számon kérjék azt, ami állítólag nem valósult meg az életműben. Pedig önmaga legszigorúbb kriti-