Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 3-4. sz.

Klasszikusokról - Rakovszky István: „Strófák Buda haláláról..."

kusa maga Arany volt, olyan módon, hogy különös „fogyatékosságát" elsőrendű költői tárggyá, remekművek ihletőjévé tette. A meg nem valósult művészi lehetőségekért a megtört erő drámájának költészetével kárpótolta olvasóit. Ady szemében ez nem zseniális művészet, csupán egy tétovázó „majdnem-géniusz" költői pótcselekvése. Itt érhető tetten leginkább a már említett alkati idegenkedés: „Akarom, mert ez bús merészség, Akarom, mert világ csodája; Valaki az Értől indul el S befut a szent, nagy Óceánba." - olvassuk Adynál. „Vágytam a függetlenségre Mégis hordám láncomat, Nehogy a küzdés elvégre Súlyosbítsa sorsomat: Mint a vadnak, mely hálóit El ugyan nem tépheti, De magát, míg hánykolódik Jobban behömpölygeti." - mondja Arany. De ki merné eldönteni, hogy melyik költői vallomás mélyebb és értékesebb?! Ady kritikájának másik támadási pontja Arany műfajválasztása. Egyrészt azt állítja, hogy a szemérmes lírikus csak bátortalansága miatt és külső kényszer hatására választotta az elbeszélő műfajok kerülőútját. („Igen, lírikus, mert minden más t. i. Arany életművében - csak a lírának elfajzása, s Arany János boldogabb ember lett volna, ha ... önmaga által s önmaga belső eposzaival nyilatkozhatik.") Másrészt szerinte a Buda halála a nagy balladaköltőként számon tartott Aranynak „talán egyetlen hatalmas balladája". Ezzel a megállapítással valójában kétségbe vonja a közmegegyezést Arany balladaköltészetének zsenialitásáról, ugyanakkor a hun-költemény tisztázatlan, sikertelen műfaji kísérletnek minősül. Arany költészetének elsődleges lírai jellegéről később szaktudományos érveléssel is beszélnek. Az 1970-es évektől az Arannyal foglalkozó irodalomtörténészek egyik csoportja Németh G. Béla nyomán szinte dogmaként állítja, hogy Arany költészetében a líra a legkiemelkedőbb értékű. (Ez az értékelés a tankönyvek egy részében is helyet kapott. Nincs itt mód ennek a véleménynek az érvelő vitatására, annyit azonban érdemes megjegyezni, hogy éppen olyan egyoldalúnak ítélhető, mint az a múlt századi vélekedés, amely csak az epikus Aranyt értékelte.) Nem meglepő, hogy Ady véleménye így utólag pozitív minősítést kap. Szegedy-Maszák Mihály az Arany utóéletéről szóló 1981-es tanulmányában például üdvözli éleslátását, mert „lírikusként becsülte nagyra Aranyt". Csakhogy - láttuk - Ady nem méltatta a lírikus Aranyt, hanem egyrészt kijátszotta az epikussal szemben, másrészt azt sugallja, hogy ez a líra sem teljes értékű, hiszen nagyobb részt amúgy is más műfajokban rejtőzködik. Ami a Buda halála, s ennek kapcsán Arany epikus művészetének értékelését illeti, kiderül, hogy Ady műfaji szempontból elhibázottnak ítéli. Ez azért különösen súlyos állítás, mert ugyanakkor költője legnagyobb művének nevezi a hun-regét. Ezt a szerinte csak részleteiben becsülhető, felemás költeményt szembe állítja a „felpukkasztott" - tehát túlértékeltnek ítélt - Toldi-trilógiá-vsl, valamint az összes