Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 1-2. sz.

Figyelő - Hegedűs Béla: Chateaubriand, François René de: Síron túli emlékiratok

alapján - sokáig elítélték. Valóban, amerikai útja után részt vesz a fegyveres harcokban is, majd angliai emigrációba menekül. Ideális állameszménye az alkotmányos monarchia, amelyhez még Napóleon uralkodása alatt is hű marad. A szabadságot, és ezen belül az általa legtöbbre értékelt sajtószabadságot csak ennek a rendszernek keretein belül tudja leginkább elképzelni. Felismeri: a sajtó hatalom, mellyel vissza is lehet élni, de az egyéni szabadság érdekében is fel lehet és persze kell - használni. A sajtón keresztül híressé vált ember kitüntetett szerepben van, amellyel élnie kell; és Chateaubriand Napóleon idejében élt is a megnövekedett nyilvánosság adta lehetőséggel. Napóleon portréja - habár politikailag mindvégig szemben áll vele -, egy önmagát megvalósító, romantikus ember portréja. A tragikus sorsú bukott nagyság szerepe teszi azzá, amely szerepet - ezt nem árt megjegyezni - saját akaratán kívül kényszerítenek rá. „Mesebeli hőssé" (231) válik, holott korábban a szabadságot lábbal tipró zsarnok volt. De maga a tragikus sors teszi halhatatlanná; egy olyan sors, ami csak a kiválasztottaknak adatott meg: „Napóleon sorsa múzsa volt ..." (245) Emlékiratait természetesen nem szabad hiteles kordokumentumként olvasni, a történettudománynak ezek a feljegyzések valójában nem lehetnek forrásai. Bonaparte portréjában sem az „újdonságot" keressük. Ez a rendkívül részletes és véleményem szerint igen jól megírt portré mintha egybeolvadna az elbeszélő korábbi önmagáról kialakított képével; együtt lesznek azzá a szándéka szerinti romantikus embertípussá, amelynek történetét írja saját korábbi énjébe vetítve. Mint már idéztem, Babits Chateaubriand-ról mint romantikus katolikusról, és nem mint katolikusról vagy „pusztán" vallásos emberről beszél. Ennek a rendkívül befolyásos szerzőnek a valláshoz való viszonya tipikusnak mondható, a korban sokak által szintén bejárt útnak felel meg. A felvilágosodás, vagy amit inkább kárhoztat: a filozófia hatására korán vallástagadóvá válik. Majd az emigrációban töltött évek, és mindenek előtt hozzátartozói halála után hirtelen újra megtér. Ez a vallásos megtérés - habár frazeológiájában és külsőségeiben sok rokonságot mutat az előző századi pietizmus és janzenizmus által befolyásolt megtérésekkel valójában visszatérés, nem megérkezés jellegű. Chateaubriand ezzel a külsőségekre adó vallásosságával tüntet a vallástalanság korában, de ismertségénél fogva példát is ad. A romantikus embertípusnak megfelelő idealizált középkort mutatja fel a romlott és romokban heverő jelennel szemben. így válik saját állítása szerint is - főművévé A kereszténység szelleme, amely természetesen nem teológiai munka. Ma már talán érthetetlen bár a mai magyar átlagember számára nagyon is könnyen elképzelhető -, de a 19. század eleji Franciaországban a keresztény életvitel egzotikumnak számított. Chateaubriand ezt a távoli - ezért ideális - lehetőséget kínálja fel olvasóinak. A forradalmakba és diktatúrába torkolló kulturális és politikai felvilágosodás szerinte zsákutcának bizonyult. Chateaubriand egy másik forradalmat javasol, a vallás, a megtérés „forradalmát" a vallástalanságéval szemben: „A kereszténység szelleme a XVIII. század bölcselkedésével szemben indított el forradalmat." (212). Teológiai értelemben a megtérés visszatérésként avagy forradalomként való értelmezése természetesen hibás. Vallásossága középkorkultusza részévé válik. Művét „templomaink romjain" (178) jelenteti meg, de ezeket a romokat minden romantikus lélek számára elérhetővé, választható valósággá teszi. Vallásosságát tekinthetjük szerepnek, de védekező/menekülő reakciónak is. Nem az én tisztem ennek eldöntése. Chateaubriand nem volt a romantika korának kiemelkedő gondolkodója. A filozófia korszakában tüntetően veti meg a bölcselkedést. Nem ezért érdekes a mai olvasó számára. Ne feledjük: lebilincselő stílusával a nyilvánosság lehetőségeit jól kihasználva igen nagy hatást gyakorolt a felvilágosodásból kiábrándult tömegekre. Az az embertípus, amelynek megalkotására a Síron túli emlékiratok szerzője vállalkozik, a közfelfogásban még ma is a romantikus szerep megtestesülését jelenti. Hegedűs Béla