Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 1-2. sz.

Figyelő - Hegedűs Béla: Chateaubriand, François René de: Síron túli emlékiratok

rusban énekelte a Tantum ergót, s az énekek közti szünetekben a karácsonyi szélviharok megremegtették a bazilika ablakait, megrázták a hajó kupoláit olyankor mindig ujjongó vallásos érzés kerített hatalmába [kiem.: HB]" (31). Később életének egyik legfontosabb döntése után - visszatér Amerikából a király letartóztatásának hírére -, a kontinens partjaihoz már egészen közel hajójával újra viharba keveredik, és csak egy kisebb hajótörés után képes partot érni. A család a kamaszodó fiúval a tengerparti kisvárosból Combourg ősi várába költözik át. A felvilágosodás korában, a forradalom hajnalán térben és időben a történet a középkorba kanyarodik vissza - legalábbis a narrátor szándéka szerint: „Az alig észrevehetően emelkedő udvar végében két facsoport között állt a kastély. A szomorú, komor homlokzatot bástyafal alkotta, mögötte lőrésekkel teli, csipkézett szegélyű, fedett átjáró. [...] Vegyük hozzá mindehhez az épület különböző részeiben található tikos átjárókat és lépcsőket, sötétzárkákat [!] és toronyszobákat, csukott és nyitott folyosók labirintusát, rejtett alagutakat, ismeretlen elágazásokat, a mindent beborító csöndet, a félhomályt, a kőrengeteget: máris előttük áll a Combourg-i kastély." (41-42) Természetesen a kísértet rendszeres felbukkanása sem maradhat el. A kollégiumi évek után ebben a gyakorlatilag hermetikusan elzárt környezetben érik férfivá Chateaubriand, és ez a környezet lesz középkor- és gótika-imádatának is forrása. Az elbeszélő/emlékező ezzel tisztában van: „Örömmel folytatnám szüleim életmódjának felelevenítését akkor is, ha csak egy megható emlékemről lenne szó; de annál szívesebben festek [!] róla képet, mivel szinte pontos mása lesz a középkori kéziratokat díszítő ábráknak: a jelen és a bemutatásra kerülő idő között mintha évszázadok teltek volna el." (46) A jelen az elbeszélő jelen idejét jelenti, így kijelentésével fiatalkori önmagát mintegy visszahelyezi az ideálisnak tartót korszakba: a középkorba. Ebben a távoli, de mintegy szinte korban szövődött furcsa kapcsolata egyetlen igazi társával, egzaltált, melankolikus nővérével: Lucile-lel. Nővére az, kinek felszólítása először buzdítja az írásra is, aki által beavatást nyer a poézisbe: „Egyik sétánk alkalmával Lucile hallgatta, amint elragadtatással beszéltem a magányról, majd így szólt: »Irnod kellene minderről.« Ez a szó felébresztette bennem a múzsát, isteni érintést éreztem." (53) A nőkkel való kapcsolatát is - és közvetve a tökéletes szerelem ideájához való viszonyulását - nagyban meghatározta a múltba és az elzártságba kényszerített fiatalkor. Önmagát rendkívül félénknek tartja, de valójában azzal sincs egészen tisztában, hogy egyáltalán létezik-e az a nő - az az ideális nő -, aki méltó lenne szerelmére. Képzeletbeli alakot teremt, ez a szilfid, aki a valóságos nők legtökéletesebb külső és belső tulajdonságainak birtokosa, megtestesítője: „Ez az elragadó teremtés láthatatlanul követett mindenfelé, s én úgy társalogtam vele, mint egy valóságos személlyel; alakja csapongó szenvedélyem szerint változott: hol fátylát leeresztő Aphrodité volt, hol azúrba és harmatba öltözött Diana, máskor nevető álarcot viselő Thalia, vagy az ifjúság kelyhét ürítő Hébé; gyakran tündér képében jelent meg, és segítségével úrrá lettem a természeten." (56) Nem véletlen, hogy később feleségéről nem esik annyi szó az emlékiratokban, mint a mindig vele maradó szilfidról. Mint igazi romantikus, mindig mindenben a tökéletest, pontosabban az egyedül tökéletest kereste. A művészet értelme a nem tökéletes való világban megragadni és ábrázolni az örök ideálisát, hiszen ennek megragadására csak a művészet képes: igazi művészetet létrehozni, értelmezni csak a kivételes emberek képesek: „Kis szépségekkel akkor érjük be, amikor nem vagyunk képesek az igazán nagyra." (177) Chateaubriand megpróbálja valósággá írni a szilfidet: „És íme, szerelmem virága, az armorikai fák között született névtelen árnyalak egy másik természet hatására, Florida lombjai alatt Atalává változott." (87). Az érintetlen, tökéletes természetet Amerikában találja meg, az addig csak hírből ismert Niagara, a hatalmas folyók és síkságok rendkívüli hatást gyakorolnak a fiatalemberre. Ez a csaknem érintetlen természet, az ismeretlen földrész őslakói éles ellentétben állnak a hátrahagyott óhazával, a diktatúrába merülő Franciaországgal. Chateaubriand nem győzi hangsúlyozni, hogy az indián népek erkölcsi hanyatlása az első európaiak megjelenésével kezdődött: a törzsek lassú elnéptelenedése ennek a hanyatlásnak a következménye. (106) Az irodalommal kapcsolatban is „felsőbbrendű mesterekről" ír, akik képesek akár egy egész nép gondolkodását, kultúráját befolyásolni. Koronként és nyelvenként a következő „mestereket" említi: Homéroszt, Dantét, Rabelais-t, Shakespeare-t. Shakespeare újrafelfedezésével amúgy is egy teljesen új korszak köszöntött be - tért vissza az irodalomban: a Hamlet visszatérő szelleme nem más, mint az elfeledett, valamiképp - nyilván másképp - újra jelenlévő középkor. (136) Szót kell ejteni a politikus Chateaubriand-ról is. A forradalommal szembehelyezkedő, mindvégig királypárti nézetei miatt nálunk - főleg Marx ismert nyilatkozata