Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 3-4. sz.
Múltunk újraértékelése - Luther Márton, Jézus Krisztus tanúja (LVSz - EK Egyház Közös Nyilatkozata,1983)
6. Luther felhívása az egyház megreformálására egyben megtérésre is volt felhívás, és ez érvényes ránk is. Arra kötelez bennünket, hogy az evangéliumot újra halljuk meg, valamint elismerjük saját hűtlenségünket az evangélium iránt, és az evangéliumról hitelesen tanúskodjunk. Ma mindez nem történhet meg másként, csak úgy, hogy a másik egyház bizonyságtételére figyelünk, keressük vele a megbékélés útját és feladjuk az eddigi ellenséges előítéleteket, elképzeléseket. II. Az evangélium tanúja 7. Kritikájában, amelyben a teológiai tradíció különböző aspektusait és korabeli egyházi életét bírálta, Luther önmagát az evangélium tanújaként értelmezte, saját szavaival kifejezve: „Jézus Krisztus Urunk méltatlan evangélistája" volt. Hivatkozott az apostoli iratok bizonyságtételére, s mint a „Szentírás doktora" ennek magyarázatára és hirdetésére tudta elkötelezve magát. Tudatosan állt a Szentháromságról szóló, a Jézus Krisztusról és művéről tanúskodó ősegyházi hitvallások alapján, és ezekben a hitvallásokban a bibliai üzenet kötelező érvényű magyarázatát látta. Reformátori küzdelmeiben, amelyeket külső ellenségeskedés és belső kísértések között vívott, bizonyságot és vigasztalást talált abban, hogy ő az egyháztól kapott elhivatást a Szentírás tanulmányozására és tanítására. Ebben a meggyőződésben úgy érezte, hogy maga az egyház Ura támogatja és hordozza őt. 8. Ebben a tudatos felelősségvállalásban tanítóként, lelkipásztorként és ugyanakkor személyes szükségletként intenzíven foglalkozott a Szentírással és eközben jutott Isten irgalmasságának újrafelfedezésére, kora félelmei és bizonytalanságainak közepette. Ez a reformátori felfedezés Luther saját bizonyságtétele szerint abból állt, hogy Isten igazságát a Római levél 1,17 verse alapján ajándékozó igazságnak ismerte fel, a bűnös embert elítélő igazság helyett, amit követelő igazságnak nevezett. „Az igaz ember hitből él" - ez azt jelenti, abból az irgalomból él, amit Isten Krisztus által ajándékoz. Ebben a felfedezésben, amelyben úgy érezte, hogy Augustinus egyházatya megerősíti, a Biblia üzenete örvendetes üzenetté vált, azaz igazi evangéliummá. Ez volt az, ami - ahogyan ő maga mondta - megnyitotta számára a „paradicsom kapuit". 9. írásaiban csakúgy, mint igehirdetőként és tanítói munkájában ennek a szabadító üzenetnek lett tanúja Luther. „A bűnös ember egyedül hitből való megigazításának tanítása lett teológiai gondolkodásának és írásmagyarázatának iránymutató közepe. A törvény uralma alatt álló lelkiismeretű emberek, akik emberi rendelkezések alatt szenvedtek és gyötrődtek, mert elveszettnek tudták magukat és kétségek között vergődtek örök életük felől, most bizonyosak lehettek az isteni kegyelemről, hiszen az evangélium szabadító szava éppen azt ígéri a hitben. 10. Történeti kutatások bizonyítják, hogy ezek az alapvető lutheri tanítások már megvoltak a reformáció idejében a teológiai discussiókban, mégis Luther idejében nem voltak általánosan elfogadottak, mint ahogyan később a heves viták során a pozitív mondanivalót befedte és szinte érvénytelenítette az ellenségeskedés. 11. Korunkban az evangélikus és katolikus Luther-kutatás csakúgy, mint a mindkét egyházban folyó tudományos bibliakutatás utat nyitott a lutheri reformáció központi ügyének és szándékának megértéséhez. A történelmi korhoz kötöttség, kifejezési és gondolkodási formák ismeretében a katolikus oldalon is nagymértékben elterjedt vélemény az, hogy Luther gondolatai, különösen a megigazulás kérdésében, a keresztyén teológia formái közé tartoznak. Ennek elismerése az, amit a katolikus és evangélikus teológusok kölcsönösen leszögeztek már (1972:
