Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 3-4. sz.

Múltunk újraértékelése - Luther Márton, Jézus Krisztus tanúja (LVSz - EK Egyház Közös Nyilatkozata,1983)

Máltai Riport - Az evangélium és az egyház), és többek között az Ágostai Hitvallásról kiadott közös nyilatkozatban is kifejezésre jutott, amikor azt írták 1980ban: „Széles egyetértés jelentkezik a megigazulásról szóló tanításban, amely oly döntően fontos volt a reformáció számára: egyedül kegyelemből és a Krisztus megváltó művébe vetett hitben, nem a bennünk levő érdemek alapján fogad el minket Isten és vehetjük a Szentlelket, aki megújítja szívünket, felkészíti és jó cselekedetekre hív". (Mindnyájan egy Krisztus alatt című állásfoglalásból.) 12.Az evangélium tanújaként hirdette Luther a Szentírás üzenetét Isten ítéletéről és kegyelméről, a kereszt botrányáról és erejéről, az ember elveszett állapotáról és Isten üdvösséget munkáló cselekedetéről. Jézus Krisztus Urunk méltatlan evangélistájaként Luther túlmutat saját személyén annak érdekében, hogy mindnyájunkat szembesítsen az evangélium ígéretével és igényével ma is, kikerülhetetlenül. III. Konfliktusok és egyházszakadások 13. A lutheri, egyedül hitből való megigazulás felfogása és hirdetése szembekerült a korabeli kegyességi formákkal, amelyek elhomályosították, vagy elfedték az Isten ajándékozó igazságát. Luther meg volt győződve, hogy protestálása összhangban volt az egyház tanításával, sőt az e tanítás védelmezése! Minden olyan gondolat, hogy megossza az egyházat, távol állt tőle és vissza is utasította az ilyen véleményt. Mégis szándékát Németországban, majd Rómában egyházi és teológiai hatóságok egyaránt félreértették. Az 1517-ben kiadott híres 95 tételt követő esztendőkben egyre jellemzőbb lett a növekvő polémia. Amint a disputák erősödtek, Luther elsődlegesen vallási szándéka egyre inkább az egyházi tekintély elleni kérdéssé vált és politikai, hatalmi kérdésekkel ötvöződött. Nem Luther evangélium-értelmezése önmagában, hanem az egyházi és politikai öszszeszövődöttség, amivel járt a reformációi mozgalom, hozta magával a konfliktust és a szakadást az egyházban. 14. Amikor Luthert átokkal sújtották és számára lényeges meggyőződésének visszavonására kényszerítették, ebben ő mind a világi, mind az egyházi hatóságok részéről teológiai érvelésének megkérdőjelezését és elvetését látta. A konfliktus egyre inkább a hitbeli dolgoknál érvényes végső tekintély kérdésévé lett. Ebben a vitában Luther a Szentírásra hivatkozott és kétségbevonta, hogy a pápák és zsinatok mindenkor lelkiismereti kötelezettséget jelenthetnek számára. De még így is a „Sola scriptum" tanításban is az írás tiszta egyértelműségéről vallott felfogásába is beleértette az ősegyház hitvallását és tiszteletben tartotta a Szentírással megegyező tradíciót is. Megtartotta bizalmát Isten ígéretében, minden konfliktus ellenére is, hogy Isten megőrzi egyházát az igazságban. 15. Amint növekedett az egyházi hatóságok ellenségeskedése, ugyanúgy nőtt Luther polemikus magatartása is. A pápát, mint „Antikrisztust" vetette el, a misét „bálványimádásnak" minősítette. Á másik oldalról Luthert és követőit eretneknek minősítették, és a hittől elrugaszkodottnak tartották (aposztáziával vádolták). Az a reménység, hogy az egység helyreáll az augsburgi birodalmi gyűlésen (1530), nem vált valóra. Luther azt a visszautasítást, amivel találkozott, az apokaliptikus idők jelének tekintette. Úgy látta, nincs többé visszafelé vezető út a kölcsönös elítélés magatartásától. 16. Luthert nagyon különböző csoportok és irányzatok az egyházban és a társadalomban sajátos érdekeknek megfelelően szinte ki akarták sajátítani (antiklerikálisok, lázadók, rajongók). O maga harcolt ugyan ezek ellen a besorolások ellen, mégis a róla alkotott kép (image) éppen ezek miatt torzulásokat szenvedett és ezek mind a mai napig érezhetők.