Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 1-2. sz.

Az élő egyház ma - Fabiny Tibor: Megvakult szülök - látó gyermekek

Kik is vakok Shakespeare-nél és a korabeli ikonográfiában? Mindenekelőtt Fortuna és Cupido, s természetesen ezek bekötözik azoknak a szemét is, akik hozzájuk fordulnak. Ugyanakkor az ördög, a gonosz által megkötözött emberek is vakok, olyannyira, hogy nemcsak a saját ítélőképességüket veszítik el, hanem saját hibáikat is bálványozzák. Az ember tehát a gonosz erők által megvakított, megtévesztett vagy félrevezetett lény, olyan, aki azt hiszi, hogy lát, miközben pedig vak. Az ilyen önelégült, langymeleg és látszatgazdag embereknek van szükségük arra, hogy szemgyógyító írral kend meg a te szemedet, hogy láss (Jel 3,18) Hamlet szavai is - igaz, éles fájdalommal - de meggyógyítják a látást. És lám, az élesen metsző fájdalmakra a királyné szeme lassan nyiladozik. Gertrud persze mindent elkövetne, hogy ne kelljen észrevennie saját bűneit, a valóságot. 0 Hamlet! ne beszélj: Lelkem mélyébe fordítod szemem Hol több olyan folt árnya látszik, amely Soha ki nem mén (3,4 88-90) Ez már valóban siker. Hamlet az intenzív sokk-kúra segítségével, igaz, csak egy pillanatra, de mégis felvillantja anyja bűneinek valóságát. A „folt", a „piszok", a „beszennyesedés" a gonosz szimbolikájából eredő szóképek. Gertrud iszonyatosan szenved, de lelke fokozatosan tisztulni kezd. A szó, az ige a fülébe hatol és gyógyít: 0, ne mondd tovább Fülembe mint tó'r hatnak szavaid; Ne többet, édes Hamlet (3,4,94-6). És ekkor váratlanul újra megjelenik a Szellem. Jellemző módon csak a „próféta lelkű" Hamlet látja őt, hiszen a Szellem által képviselt valóság koncentrált izzása a „normális" emberek számára nem érzékelhető. A Szellem csak az anya iránti gyöngédségre inti. Gertrud itt kicsúszik fia kezéből, és a figyelem most már Hamlet „űrbe függesztett szemeire" irányul. A Szellem távozik, Hamlet visszanyeri lélekjelenlétét és józan ítélőképességét. Visszazökken valódi énjébe és most már nyíltan, kertelés nélkül, gyakorlati tanácsokkal ellátva akarja anyját rávenni a gyónásra: Ne áltasd lelked a csalóka írral, Hogy őrültségem - nem bűnöd - beszél: Csak behegeszti hámmal a fekélyt, Míg láthatatlan terjed a fene. S mindent aláás. Gyónj meg, Istenednek Bánd meg a múltat; a jövőt kerüld, S többé ne trágyázd a gyomot, hogy annál Bujábbra nójjön. És bocsásd meg ezt az Erényem, mert a szűkkeblű idők zsírjában Az erénynek kell magának A vétket megkövetni. Hamlet, a „protestáns gyóntatópap" a törvény szigora után evangéliumot hirdet. Az igazság megmutatását az „érted haragszom, nem ellened" szeretetével végzi. A királygyilkosságot csak a párbeszéd elején említi, hiszen ebben Gertrud ártatlannak tűnik. Ezért Hamlet ezt többé már nem hozza szóba. A legvégén a fiú mintegy feloldozást is nyújt anyjának. Gertrud, a bűnös, tanácsot kér, és Hamlet, a „pap" beszél. Megkérdezhetjük: volt-e vajon valódi, mélyről jövő tisztulás ezek után Gertrud életében? Kitisztult-e végre a szeme? Learhez hasonló mély szenvedésről vagy újjászületésről az ő esetében valószínűleg nem beszélhetünk. Megkeményedett a szíve, ha csak akkor és ott, de egy pillanatra azért megolvadt. De mégis, mintha később