Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 1-2. sz.
Halál és örök élet - Balicza Iván: Hiszem a test feltámadását
BALICZA IVÁN Hiszem a test feltámadását Svájcban, Luzern városában láttam azt a fahidat, amelynek nevezetessége, hogy a Haláltánc jelenet képeivel van díszítve. Az egyes képeken a legkülönbözőbb emberek, gyermekek, fiatalok, idősek, mindenféle rendű és rangú férfiak és nők vannak. Lovag harci öltözetben, kereskedő' a boltjában, fiatal asszony gyermekével, fáradt aggastyán, püspök méltósága jelével, a pásztorbottal, tudós a könyveivel és még sokan mások. Ami mindegyik képen közös, az az, hogy mindegyiken ott van a halál jól ismert alakja, a csontváz hosszú köpenyben, amint megáll az emberek eló'tt és hívja őket. És nincs életkor, nincs rang, nincs tudás, nincs szépség és nincs szeretet, ami ellenállhatna a halál hatalmának, nem menti meg őket sem a vagyonuk, sem a műveltségük, sem a tisztségük; ha szólít a halál, mindenkinek mennie kell. Míg átér az ember a hídon, az utolsó képre óhatatlanul odagondolja önmagát és megrendülten gondol arra, hogy az élet nem más, mint egy halottas menet. Akármit teszünk is, a végén a halál úgyis keresztülhúz, megsemmisít mindent, kilátástalanná, reménytelenné teszi az életünket. Meg lehet ugyan próbálni, hogy elfelejtkezzünk róla, hogy nemes célokat magunk elé tűzve vigasztaljuk magunkat; nem éltünk hiába, ott vannak a gyermekeink, az unokáink, hogy egy kicsit csak hozzájárultunk a világ szebbé tételéhez, vagy hogy élveztük az életet, de azért mindeközben mégiscsak Ádám hangját halljuk magunkban az Ember tragédiájából, hogy csak az a vég, csak azt tudnám feledni. A biológia szemlélete is az, hogy a halál - bármilyen furcsán hangzik is, de életjelenség, mert magával az élettel jár együtt megszűnésének folyamata is. Ezek szerint az ember már akkor elkezd meghalni, amikor megfogant, és az élet nem más, mint szüntelen küzdelem a halál fenyegetésével szemben, amely küzdelem végül is a halál győzelmével végződik. A középkori ének Media vita in morte sumus, amelyet Luther németre fordított és a mi énekeskönyvünkben is szerepel Életünkben szüntelen halál lesi léptünk kezdettel, nagyon is megfelel a modern biológiai szemléletnek. Van-e megoldás, van-e szabadulás a halálnak ebből az egyetemes törvényéből, ez az a kérdés, amelyre az ember amióta csak gondolkodni tud, keresi a választ. Mert emberlétünknek, gondolkodni tudásunknak az ára, velejárója az, hogy tudunk a jövőről, tudunk a reánk váró halálról is. Az állatoknál nincs meg a halálnak ez a tudata. A halál teszi fel az élet céljának, értelmének kérdését is. (Ezért van igaza annak, aki azt mondta, hogy aki megtanítja meghalni az embert, az élni tanítja meg.) A vallások története azonos a halálra választ, megoldást keresés történetével. Ennek a keresésnek a nyomán sokféle válasz született már. Voltak és vannak olyanok, akik a lélek továbbélésében bizakodnak, és ezt próbálják meg alátámasztani a modern tanatológiai kutatások is, így elsősorban az az irányzat, amelyet Moody nyitott meg a klinikai halálból újraélesztettek élményeinek feldolgozásával, a Life after life című könyvével. A lélek halhatatlanságának gondolata nyomán lehet eljutni odáig, ahová a hinduizmus eljutott, hogy ez a lélek új testet is kap, az új meg új testetöltés, a reinkarnáció tanáig. Mások az örök nyugalom és az örök boldogság helyére, az elíziumi mezőkre vagy éppen az örök vadászmezőkre, a paradicsomba, vagy éppen a nirvánába, legújabban más bolygókon lévő szellem világba gondolták a halhatatlan lelket, ilyen például a scientológia. De voltak, vannak olyanok is, akik azt hirdetik, hogy a halál a ki nem választottak számára a lélek pusztulása is, mint ahogyan azt a Jehova tanúi mondjak. A materializmus szerint pedig a halál után nincs semmi, ezért nem is érdemes foglalkozni ezzel a kérdéssel, hanem szembe kell nézni vele, el kell fogadni és addig kell jól élni, amíg erre lehetőség van. A lélek halhatatlansága
