Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 4 (1998) 3-4. sz.

Kitekintés a nagyvilágra - Kinczler Irén: Akikről megfeledkeztünk (Az egykori Kárpátalja evangélikussága)

hogy én elmondom a beszédet. (Az asztal alatt ülve ugyanis én is megtanultam a köszöntőt. 5 éves voltam.) A hittanórákon a szlovák gyerekekkel együtt osztatlan csoportban vettünk részt egy héten egyszer. Egy-egy óra két, két és fél óráig tartott. A tananyag bibliai történetek, Luther élete és a Kis Káté volt. Hozzánk járt hittanra és a templomba egy huszita fiú is. A cseh nemzeti ünnepen a házukra fehér-vöröskelyhes zászlót tűztek ki. Egyházi irodalmat Magyarországról kaptunk (Evangélikus Élet, Harangszó, Kis Harangszó). Már alig vártuk a postást a magyarországi lapokkal. Ez igen fontos volt számunkra, mivel ruszin iskolába jártunk, és ott ciril betűkkel tanultunk meg írni és olvasni. Mai fejjel is helyesnek tartjuk, hogy szüleink a ruszin iskolába írattak be, amely a görög katolikus káptalanhoz tartozott. A magyar iskola római katolikus volt. Igaz, előbb ismertük meg Tarasz Sevcsenko verseit mint Petőfit, és a hősök közül Tarasz Bulbát és Labore fejedelmet mint Árpádot. Minden nap ott térdeltünk a ruszin tanulókkal együtt a Mária oltár előtt. A görög katolikusok türelmesek voltak. Áldott emlék Karczub Mária megértő, szeretett tanítónőnk volt. Otthonról és a templomunk közösségéből elég megtartó erőt kaptunk ahhoz, hogy tudjuk, hová tartozunk. Nagynagy vallási türelemre, de a sajátunk értékelésére nevelt elsősorban édesanyánk. Magyarország álomország volt számunkra. Minden újságcikket elolvastunk, minden képet ezerszer megnéztünk. Egyébként a kárpátaljai magyarság összetartó ereje a magyarul rosszul beszélő erdélyi szász, hűséges gyülekezeti tagunk Welhnann Mihály volt. Azután következett a bécsi döntés 1938-ban. Megvettük a zsidó rőfösüzletben a magyar ruhára és Bocskai öltönyre valóL, hogy méltóan ünnepeljük a magyarok bevonulását. Órákig vártuk, amíg Szobránc felől megjelent az első magyar katona. Ezt az érzést nem lehet leírni Az emberek sírtak és virágesővel borították el a katonákat. Valami mégis megtört az örömben: amikor a mi egyszerű magyar ruhánkban szinte szégyenkeztünk a brokáttal, selyemmel tobzódó nyusztprémes, darutollas díszmagyarok mellett. Aharsány hangok sokakat elnémítottak. Gyermekfejjel idegen érzéssel silabizáltam: nagyságos, méltóságos, nagyméltóságú, kegyelmes. Mindezt mi ottani népek nem ismertük... Egyházilag nagyon sokban gazdagodtunk a visszacsatolás után. Nem voltunk már szórvány, hanem éreztük, hogy hozzátartozunk a nagy evangélikus családhoz. Vendéglelkészek jöttek, akikre csodálattal teldntettünk. Megismertük Schulek Tibort, Tekus Ottót, Joób Olivért, Benczúr Lászlót, Révész Istvánt, Túrmezei Jánost és Túrmezei Erzsébetet. Nagyon szép gyülekezeti élet kezdődött. Megújult a liturgiánk, mehettünk Magyarországra konferenciákra. Az addigi megtartó erőt is adó kultúrprotestáns vallásosság helyébe egy meleg, finn ébredési gyökerekből táplálkozó, Krisztus központú evangéliumi hit lépett. Jó érzés volt, amikor a templomban az istentiszteleten részt vett Kárpátalja evangélikus kormányzója, Tomcsányi Vilmos Pál is, és kivonultak a helyőrség katonái is. Mégis igaz volt: „Milyen keserves rádöbbenést jelentett, amikor egyre jobban felismertem, hogy az anyaországiak mennyire csak gyarmatnak tekintik Kárpátalját Igen, Kárpátalja gyarmatunk. Lenézett népével s igazán magyarnak nem hitt magyarságával... Eltékozoltuk" (Kárpátalja napló 120-121 old.). Először a ruszinok zárkóztak be. Emlékszem egy tüntetésre, amelyen piros filcvirágokat osztogattak. Amikor hazavittem a virágot, testvérem messzire hajította és meglegyintette a fejemet. Akkor még nem volt minden világos a számomra, de egy életre megkaptam a világnézeti eligazítást. Testvéremnek köszönhetjük egyébként, hogy édesapánk, aki a gyülekezet gondnoka is volt, nem fekszik a többi ungvári