Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 4 (1998) 1-2. sz.
Múlt és jövő - Pomogáts Béla: A Duna vallomása
Duna-tájnak a része sok tekintetben Magyarország is, amely, igaz, mindig a nyugati kultúra és civilizációs otthonának, sőt egyik gondozójának és alkotójának tudta magát, történelmi sorsa mégis nem egyszer kényszerítette az elnyomó keleti despotizmusok uralma alá. így volt ez a török hódoltság, majd a negyven éves szovjet uralom idején. Ady Endre elgondolkodtató verse, A Duna vallomása jut eszembe, ebből idézem a következő sorokat: „A Duna-táj bús villámhárító. / Fél-emberek, fél nemzetecskék / Számára készült szégyen-kaloda. / Ahol a szárnyakat lenyesték / S ahol halottasak az esték." A Duna, ilyen módon, jelképe a közép-európai régió történelmi sorsának: széttagoltságának, következésképp integrációs törekvéseinek is. A hatalmas folyam, ha repülőgépről figyeljük, tájakat és országokat, népeket és kultúrákat köt össze, mint egy jól látható ezüst (vagy kék, manapság azonban inkább szürke) szalag, amely rendre összefűzi az Alpok északi peremét, a Pannon síkságot, az Aldunát szegélyező Kárpátokat, a Havasalföldet és a dunai deltavidéket. Egymástól eltérő tájakat, népeket és kultúrákat, amelyek azonban mind az európai kontinens, az európai népcsalád és az európai kultúra gazdag mozaikjának részei. A Duna mintha az európai és közép-európai integráció jelképe is volna, akkor is, ha ezeknek az integrációs törekvéseknek, főként a közép-európai, a dunatáji régióban egyelőre nem ígérnek valódi eredményeket. A közép-európai térségben 1989-1990-ben viharos gyorsasággal, mégis (Romániától eltekintve) „bársonyos" kíméletességgel lezajlott „rendszerváltás" napjaiban ugyanis sokan bizakodtak abban, hogy a 19. század magyar, lengyel, cseh és román demokratáinak történelmi álma a régió népeinek, kölcsönös kiengesztelődéséről és összefogásáról talán néhány esztendő leforgása alatt valósággá válik. Sokan ezzel a történelmi bizakodással is figyelték a bukaresti, prágai és pozsonyi eseményeket. A „rendszerváltó" magyar politikai élet minden egyes áramlata és képviselője: a magyar a szabad és a fiatal demokratáktól a szocialista pártban megerősödő reformistákig egyöntetűen egy régi „geopolitikai álom" hatása alá kerültek, és többé-kevésbé azt remélték, hogy a moszkovita kommunizmus béklyóitól szabaduló közép-európai országok egymással összefogva igyekeznek majd eljutni a nyugati nemzetek közösségébe. Gondolataik között megjelent egy régi hagyomány: Kossuth Lajos, Teleki László és Bem József tábornok, majd Jászi Oszkár és Ady Endre vagy éppen az osztrák Otto Bauer és Karl Rennel, a szlovák Milan Hodza, a román Aurel Popovici nagyjából közös eszméje a dunai összefogásról, a közép-európai nemzetek szövetségéről. Abizakodás nem tartott túl soká, a történelmi reményeket igen gyorsan elfojtották a napi politika eseményei: a marosvásárhelyi márciusi magyarellenes pogrom, majd a dél-szláv háború és végül a közép-európai posztkommunista-nacionalista-etnokratikus rendszerek, az Iliescu, Meciar és Milosevic nevéhez fűződő alig palástolt diktatúrák, amelyek semmi jóval sem kecsegtették a közép-európai összefogás és integráció ügyét, és persze hallani sem akartak a kisebbségben élő magyarok közösségi jogainak érvényesítéséről. Egy nagyszabású történelmi stratégia - amely legalább részben orvosolni tudta volna a magyarság trianoni sérelmeit, teret adott volna a modern Európa eszményeinek és elősegítette volna a régió nyugati befogadását és felzárkózását - a történelem során nem először - ismét vereséget szenvedett, és ahogy ez 1848-ban, 1919-ben és 1945-ben is történt, Közép-Európában ismét az idegengyűlölet, a nacionalizmus, a csendes vagy éppen véres „etnikai tisztogatás" jutott történelemalakító szerephez. Következésképp a térségben felerősödtek a dezintegrációs tényezők, és a régió több országa, mindenekelőtt Románia (egészen az 1996-os újabb politikai fordulatig),
