Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 4 (1998) 1-2. sz.

1848 - Szigethy Gábor Búcsúvacsora Petőfi a forradalom előestéjén

Dühös vagy, Sándor, s ez a költemény bizony... - valaki közbeszólna, de a többiek lepisszegik. Tüzesen, elszántan, elkeseredetten érvel Petó'fi: utálja az irodalmi vezérséget, nem ilyen szerepet, rangot álmodott hajdan magának. Fölugrik az asztalra: íme Goethe, a költó'-szobor! Bohóckodik: fütyül a rajongókra, a lelkesedőkre, az ó't istenítő' széplelkekre! Szeretetre vágyik! Engem házasélet boldogsága vár. Igen, néhány éve a gondolat is elborzasztotta: lesz idó', amikor senki nem olvassa már a verseit. Az akkor volt. Most most van, most - nagyon átmenetiek az idők, úgy látszik, ebben az országban semmi jóra nem fordul, marad a mozdulatlan sár, a mindent elborító penész - Petó'fi Sándor nem pályázik politikusi babérokra. Költő, tudja, miért nevezik a rend csendjének az alattvalók némaságát. Az agórán ágáló költő sem akar lenni már. Békére, csendre, szeretetre vágyik. Csendre, békére, szeretetre! S végre, végre meglelem a révet... Erveinek a barátok is. Közös, nagyszerű harcaikra emlékeztetik a költőt, a baráti csínytevésekre, azokra a boldog-vidám pillanatokra, amikor arra készültek: sarkaiból fordítják ki a magyar világot. Pákh Albert és Szalasits Janka (talán színésznő lesz egyszer!) - Petőfi helyén, Petőfi helyett most ők állnak az asztalon - azt játsszák el, milyen elszántan (költő és hadvezér!!!) akart Petőfi alig néhány hónapja Debrecenben egy éjjel ripsz-ropsz megházasodni, csak azért, mert hamis hírét vette, hogy Szendrey Júlia már nem őt szereti. És amikor cifraszűrben végigtalicskáztunk a Váci utcán! - emlékezteti barátját Pálffy Albert a néhány évvel korábbi, Pestet megbotránkoztató tréfájukra. És a színésznők! Az éjjeli zenék! A harcos irodalmi kivonulások! Ahajnalig tartó indulatos viták versekről, forradalmakról, politikáról, egyenlőségről, testvériségről, szabadságról! Ha akarod, a nyílt utcán letérdelek eléd s úgy kérlek: légy te a fejedelem! - rajong, játszik, „udvarol" a félhomályos kocsmafüstben De Caux Mimi, a Nemzeti Színház ifjú csillaga - nemrég még kopott ruhás vándorszínész Kecskeméten, aki észre sem vette, mint epekedik szerelmes kegyeiért a színésznek csak nyápic kórista Petőfi Sándor. Legszebb lesz az, ha majdan Béccsel Hazám bosszúja szembeszáll..., nincs két hete, hogy ezt írtad, s most egy asszony szoknyája mögé akarsz elbújni? - pattog valaki az asztalvégen. Az ember nem tudja elfelejteni, eltemetni az álmait. Költő kiváltképp nem. És ha erőszakkal akarja, akkor belerokkan, belehal - mondja De Caux Mimi csendesen, nézi a költőt, mosolyog, azon töpreng: miért nem vette ezt az égőszemű, furcsa fiút már Kecskeméten észre? Mindenki beszél, mindenki magyaráz, mindenki próbálja pajzsra emelni a harciasan védekező költőt. Petó'fi hajthatatlan: neked birtokod van, neked feleséged, neked pénzed, neked gazdag szüleid - álljatok ki ti a barikádra, átengedem nektek a zászlóvivő szerepét. En falura megyek, nekem: Feleség föld és ég közt a határ! Itt nem lesz semmi! Semmi jó. Itt nem lesz forradalom. Itt - ha lesz valami változás - vértengerré változik minden. És senki nem követelheti, hogy elsőként én fulladjak meg a vérben! Lángolsz, Sándor - csitítják a költőt barátai.