Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 3-4. sz.

Kulturális figyelő

vétség támogatta s alapjául egy 1994-es kiadás szolgált. A 73 éve írt, a krizeológiában már klasszikusnak számító könyv jelentós visszhangra talált nálunk, ilyen időbeli fáziseltolódással is. Németh László a most megjelent Unamuno könyvet 1930-ban olvasta franciául, s azt írta: „Érdekes és érdemes könyv ez, egy eredeti kovakőszellem villog benne, inkább villog, mint gyújt." Az igazság kedvéért el kell mondani, hogy már 1989-ben jelent meg egy Unamuno könyv: a Tragikus életérzés az emberben és a népekben. Aki ezt a könyvet akkor olvasta, nemcsak az életrajzot ismerte meg, ezt a tragikus életet és halált, a század első harmadának nagy kritikusát, a nagy spanyol harcos Don Quijotét, a szenvedélyes kételkedőt, aki Tamásnál is jobban akart hinni, aki örök ellenzéki volt, mert menthetetlenül individualista volt s ezért minden rendszer ellen lázadt, anélkül, hogy anarchista lett volna: királyság, köztársaság, katonai diktatúra, falangista rend, római egyház - mindegy volt neki. Arcukba vágta bűneiket, indexre is tették 1957ben az 1913-ban írt könyvét. (!) Unamuno az akkori Róma szemében protestáns volt, tehát lázadó, Pascal és Kierkegaard egzisztencialista majmólója, Nietzsche rejtett tanítványa, a salamancai egyetemi tanár, ezért kellett a kanári szigetekre száműzni, majd Párizsba menekült az „Irodalom szentélyének főpapja", ahogyan magát nevezte. Nem filozófiát művelt, hanem Dichtungot, amit én szeretek „filozófiai esszének" fordítani, mert olyan, mint a költemény, nemcsak intellektusunkra hat, hanem emóciókat is vált ki s az egész embert, egzisztenciánkat szólongatja, néha megperzsel, néha csak provokál, de sohasem hagy nyugton. Intelligere - ebből van az intelligens szavunk -, Unamuno az „amare" igére szavaz, mint igazi mediterrán lélek, s néha úgy érzem énekel, nem is ír. Nem a betű szerelmese, hanem az élőszóé, ezért örülök az evangélikus papfiú szép, dallamos fordításának. Szent Ignácot hevesen támadja, de öntudatlanul is a spanyol (sőt baszk!) Ignác kedves igéi hozzák tűzbe. Ezek a spanyolok, ha harcolnak is: egymás ellen testvérháborút vívnak, állandóan agonizálnak a szó legeredetibb értelmében, ahogyan a spanyol crucifixusok nagy része a kereszten agonizáló Krisztust ábrázolja és nem a már meghalt és megnyugodott Krisztust a consummatum est után, ők még a gyötrődőt, a kérdező, agonizáló embert látják: „Miért, miért hagytál el engem?" Ez a Krisztus szimpatikus a spanyol kereszténységben, nem a pieta elnémult Krisztusa, még Máriát is tőrrel a szívében ábrázolják, nem a csak síró Madonnát mutatják, már Barcelonában hallottam ezt 1949-ben egy jezsuita guidetól a Mi Asszonyunk különös templomában (Maria dolorosa!). Az agónia a spanyol lélek elementáris szükséglete, itt a magyarázata a bika viadalok torreádorának. A környezettel s önmagával harcol ez a fajta „kegyesség" - micsoda találkozás, amikor a spanyol jezsuiták Luther-szemináriumot kértek a 70-es években s Lutherral találkozhattak az addig spanyolra le nem fordított fiatal Lutherral, a harcos, elégedetlen, tüzes Lutherral. S itt a kulcs könyvünk címéhez. A kereszténység agóniája - ez Unamunonál nem szarkasztikus mondat. Unamuno együttérző s megértett ebből valamit, és már másodszor olvasva én is értek valamit abból, hogy Jézustól a mai napig agonizált a kereszténység és ez az élet a hit jele. Jézus agonizált, Pál is, Augustinus is, a janzenisták is, Pascal is, Kierkegaard is, nem beszélve Lutherről, aki koldusbarátként, nem spanyol lovagként, de ugyanazt a harcot vívta, mert a kereszténység nem polgári nyugalom, kényelem, ebből nincs olcsó kiadás— ahogy Bonhoeffer is mondta. A mortificatio harc a legkeményebb ellenféllel: hitetlen önmagunkkal, s aztán az elpuhult kereszténységgel, egyházzal is: ahogyan Dante harcolt a maga módján, kora pápáit pokolba dugta, mert a pokol bugyraiban volt a helyük (Babits nagyszerűen értette ezt), ahogy Michelangelo a sixstusi kápolnában az ítélet freskója alsó szögletébe odafestette Gyula pápát és az egész udvartartását, pedig a megrendelő a pápa-úr volt, csakhogy akkor már a Majestro Michelangelo kriptolutheránus volt. Van akit a harcban a szellem magasfeszültsége halálra csap, vagy legalább is megőrjít, mint Nietzschét, aki nem bírta el, hogy ne legyen ő is isten, ha már vannak istenek, s van aki győztesen kerül ki, mint Dosztojevszkij, aki nem akart már túllépni jón és rosszon, noha nagy szeretettel megértette a bűnt és bűnöst is, mert megismerte a mélységet, a gonoszság földi poklának bugyrait, de a még nagyobb mélységet is, az Isten szeretetének mélységét, Ót, aki noha mindent tud, mégis szeret, s aki nagyobb a mi szívünknél. Unamunot olvasva még Renant is kapisgálom, aki végeredményben a kereszténységet a nagy vajúdás vallásának tartotta, s azt vallotta, hogy önmagunkon kívül nincs is kereszténység, a maga korában ő is agonizált, küzdve élt... A Darwin féle struggle for