Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 3-4. sz.
Sulyok Elemér: A szerelem mint szentség
olyan megbízható és megtartó értékek csillanhatnak elő, amelyekre bízvást számíthat, sőt építhet az „Én". A várakozásnak a találkozás ad értelmet, és a találkozás újabb várakozásra serkent. Amint az erdő több, mint a fák összessége, úgy a találkozás is több, mint pusztán egymás mellett járni, élni, létezni. Valódi találkozás akkor jön létre, ha a „Te" az „Én"-t legbensőbb mivoltában érinti. Egy fiatalember száz lány mellett is elmehet, míg az egyik szerelmet ébreszt benne. O azonban csak ezzel az egyetleneggyel találkozott, függetlenül attól, hogy a végkifejlet boldogság-e avagy csalódás. Két ember találkozása sosem hasonlít a tárgyakéhoz. Ha például két biliárdgolyó egymásnak koccan, akkor pontos törvények által meghatározott, következésképp előre kiszámítható erőhatást gyakorolnak egymásra. Ha viszont két ember találkozik együttlétük „kimenetele" eleve megjósolhatatlan, hiszen mindketten kifürkészhetetlen szabadságban döntenek és cselekszenek. Megnyílhatnak vagy becsukódhatnak egymás előtt, engedhetnek vagy ellenállhatnak a közeledőnek, fizethetnek jóval vagy rosszal a rokonszenvezőnek. Ha viszont a találkozás a teljesebb élet horizontját nyitja meg a felek előtt, az olyan, mint az életadás: „kinyílnak a vakok szemei, és megnyílnak a süketek fiilei. Szökellni fog a sánta, mint a szarvas, és ujjong a néma nyelve, mert víz fakad a pusztaságban és patakok erednek a pusztában. Tóvá lesz a délibáb, és víz fakad a szomjú földön". (Ézs 34,6-7a) Az egymásra várakozó és az egymással találkozó szerelmeseknek talán azért is könnyebb Istenről beszélni, mert olyasfélét tesznek egymásnak, mint amit velük tesz az Isten. Tán épp most, a szerelem várakozó és felfedező stádiumában a legfogékonyabbak annak az érzékelésére, hogy Isten nemcsak mindenkit, hanem személy szerint őket is elfogadó és megajándékozó Isten; elfogadja az embert és elhalmozza ajándékaival. „Az emberi kapcsolatok meghosszabbított vonalai - vallja Buber - az örök Te-ben találkoznak. Minden egyes Te-n keresztül az örök Te-re nyílik kilátás". Kosztolányi Dezső Édes Anna című regényében két ember beszélget: „Ön ugyebár, szereti az emberiséget?" - kérdezi a tanácsnok úr. Majd Moviszter doktor így válaszol: „- Nem szeretem, tanácsnok úr, mert még sose láttam, mert nem ismerem. Az emberiség holt fogalom. És figyelje meg, tanácsnok úr, hogy minden szélhámos az emberiséget szereti. Aki önző, aki a testvérének se ad egy falat kenyeret, aki alattomos, annak az emberiség az ideálja. Embereket akasztanak és gyilkolnak, de szeretik az emberiséget. Bepiszkolják családi szentélyeiket, kirúgják feleségeiket, nem törődnek apjukkal, anyjukkal, gyermekeikkel, de szeretik az emberiséget. Nincs is ennél kényelmesebb valami. Végre semmire se kötelez. Soha senki se jön elém, aki úgy mutatkozik be, hogy én az emberiség vagyok. Az emberiség nem kér enni, ruhát se kér, hanem tisztes távolban marad, a háttérben, dicsfénnyel fennkölt homlokán. Csak Péter és Pál van. Emberek vannak. Nincs emberiség." Jézus úgy szerette az emberiséget, hogy szerette a Pétereket és a Pálokat is. Életével és halálával bizonyosságot tett: Isten vállalja az egész emberiséget, és személyválogatás nélkül vállalja az embereket is. Mégpedig nem általánosan, hanem egészen konkrétan. Elfogadja az embert ott, akkor és ahogyan van. Ott: mint Lévit a vámnál, mint Zakeust a fa tetején. Akkor: mint Nikodémust éjjel, mint a jobb latort péntek délután. Ahogyan: mint Pétert elgyávulásában, mint Tamást kétkedésében. Jézus nem ad parancsokat, amelyeknek előzetes megtartás nyitná meg az üdvösség útját, nem közöl tantételeket, melyeknek ismerete megelőzné az Istennel való kapcsolatot, hanem közvetlenül, feltételek nélkül megváltoztatja az ember egzisztenciális létalapját. És, úgy látszik, ezt a legsikeresebben épp a szerelem, a személyes értékek iránt való érzékenység idején valósítja meg.
