Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 3-4. sz.
Sulyok Elemér: A szerelem mint szentség
Csak ha megtapasztalom, hogy Jézus elfogad, mégpedig egészen konkrétan, van meg az esélyem, hogy a döntés helyzetében én is elfogadjam ó't. És ha elfogadom, újabb lehetőségem támad: elfogadhatom embertársamat, a szerelemben kedvesemet. Mégpedig egészen konkrétan: ott, akkor és ahogyan van. Sőt, nem várt módon még az is osztályrészem lesz, hogy megszabadulok önnönmagamat felértékelő önzésemtől vagy éppen önmagamat lebecsülő szorongásomtól. Ajándékba kapom, hogy önmagamat is elfogadjam. Megint csak egészen konkrétan: ott, akkor és ahogyan vagyok. „Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén / nagyon meg tudtam szeretni veled" - írja József Attila. A felfedezett, megtalált Én-és-Te kapcsolat központjából kisugárzó szeretet és öröm nem ismer határokat. Hatáskörébe vonja a rokonokat, barátokat, ismerősöket, embertársakat, mi több az Én-és-Valami viszonyokat is. Ha az Én-és-Te kapcsolat elmélyül, akkor jogos mellette bizonyos „visszacsúszás" a tárgyi vetületébe. A szerelem mint szentség elsősorban Én-és-Te kapcsolat. De ha ez a kapcsolat élő, akkor lehet, sőt jó, ha megvan mellette annak tárgyi vonatkozása, mely lehetővé teszi az objektív világ átvitt értelmű, „Gleichniss"-szerű olvasatát. Valahogy úgy, miként Radnóti teszi Tétova óda című versében: „... a tárgyak összenéznek / s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab / az asztalon és csöppje hull a méznek / s mint színarany golyó ragyog a terítőn / s magától csendül egy üres vizespohár. Boldog, mert véled él." így válik a szerelem mint legmeghittebb magánügy a legtágabb értelemben közüggyé. A szerelem (szeretet) legnagyobb veszélye, ha az Én nem akarja felfedezni vagy nem akarja vállalni, hogy őt elfogadják, illetve ha feladja a reményt, hogy a „Te"-t újra és újra megajándékozza. Először a maga életét őrli fel, majd a másikét. Max Frisch híres regényében, a Stillerben éppen az mérgezi meg két ember életét, hogy a férj nem hajlandó elfogadni, netán újra meghódítani feleségét. Amikor utoljára meglátogatja, kifejti neki házasságuk kilátástalanságát. Julika, a feleség az utolsó szó jogán ezt mondja: „- Szóval ilyennek látsz engem! - Kialakítottál rólam egy képet, már látom, kész és végérvényes képet, aztán nincs tovább. Érzem, hogy egyszerűen nem is akarsz másképp látni. Igaz?... - Sok mindent végiggondoltam az utóbbi időben... -, nem hiába mondja a parancsolat: Ne csinálj magadnak faragott képeket. Minden kép: bűn! Lásd, amit te itt most összehordasz, az épp ellentéte a szeretetnek. Nem tudom, értesz-e? Ha szeretünk valakit, akkor nyitva hagyunk számára minden lehetőséget, és minden emlékünk ellenére készek vagyunk rá, hogy megcsodáljuk, újra meg újra megcsodáljuk, mennyire más, és nem olyan, nem egyszerűen kész kép, amelyet te alkotsz itt a te Julikádról. Csak annyit mondhatok: én nem ilyen vagyok. Mindig belelovalod magadat valamibe, ne alkoss te énrólam képet! Ez minden, mást nem mondhatok neked." „Nem keresnélek, ha meg nem találtalak volna" - idézzük gyakran e mondatot Isten színe előtt. De helye van e mondatnak a férfi és nő szerelmében is. A házasság ugyanis nem a „Te" keresésével felhagyó boldog „révbejutás" állapota, hanem azé a megtalálásé, amely szüntelen - holtodiglan, holtomiglan - a „Te" keresésére ösztönöz.
