Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 3-4. sz.

Imre Mihály: Antik-humanista és reformátori szemlélet szintézise Melanchthon retorikájában

ként is dolgozó kiváló humanista: Pietro Bembo Melanchthon és alkotói környezetének szorgalmas és termékeny levelező partnere. A ciceronianus Jacopo Sadoleto Melanchthon Grammatikájának, Dialektikájának és Retorikájának egyik leggyakrabban citált olasz szerzője Angelo Politiano mellett.

13 Reuchlin 1504-ben adja ki „Liber congestorum de arte praedicandi" című művét, amely bővebb indoklás és kifejtés nélkül engedi és javasolja a prédikátoroknak az ókori retorikából ismert három genus (iudiciale, deliberativum, demonstrativum) használatát. Reuchlin egyértelműen itáliai humanista elveket érvényesít és ültet át német gyakorlatba.

14 Amikor tehát Melanchthon 1519-ben kiadja retorikájának első, még vékonyka változatát, már mérlegelnie kellett, áttekinteni és értékelni a külföldi és hazai tapasztalatokat s ezekkel szembesítve megteremteni saját munkáját. Ez a folyamat a későbbi kiadások esetében is megszakítás nélkül zajlik, hiszen Melanchthon életében legalább 36 alkalommal jelenik meg retorikájának valamely (sokszor lényegesen bővített, átdolgozott) változata. A külföldi tapasztalatok közül leghangsúlyosabb az itáliai volt, ezzel valamilyen mértékben kellett számolnia. A16. század 2. évtizedére már közel száz éve zajlik Itáliában a retorika diadalmenete, de még Melanchthon számos olasz kortársa is folytatója ennek a folyamatnak. Coluccio Salutati és Leonardo Bruni a 15. században még a retorika és a filozófia harmóniájának, egyeztetésének módját kereste, azonos jelentőségűnek tekintették mindkettőt. Lorenzo Válla már a retorikát emelte a legegyetemesebb tudománynak a filozófia helyett, lehetetlen igaz filozófia a retorikával való harmónia nélkül. Válla következetesen elutasította Arisztotelészt. E retorikai rendszerek gyakran fonódtak össze különböző neoplatonikus irányzatokkal, amelyek nyitottak voltak esetleg az epikureizmus irányába, vagy a retorikában megjelenő képességet az ember deifikációs lehetőségeként értelmezték, vagyis a retorika metafizikai igényű intellektuális rendszerek instrumentumává [eszközévé] emelkedett.

15 A reneszánsz nagy tudományelméleti univerzalizáló rendszereinek egyikévé vált a retorika, a filozófia mellett. Az is látható volt, hogy a retorika ezen értelmezése Itáliában alig integrálható a hagyományos keresztény tudományszerkezetbe, értékrendbe; legfeljebb valamilyen erősen szinkretikus modellbe illeszthető eredményesen. Melanchthon fölismerte az itáliai reneszánsz ezen fejleményeit, de egészében azokat el nem fogadhatta, hiszen részbeni elutasításának következnie kellett a reformáció elveihez való csatlakozásából. Az olasz reneszánsz retorikai gondolkodásából nem fogadhatta el annak önálló metafizikai igényű aspirációit, nem fosztotta meg azonban annak univerzalizáló ambícióitól, instrumentum jellegétől, csakhogy radikálisan másutt jelölte ki e kompetencia területét, határait, feladatait. Az így korlátozott retorika azonban a legtöbbet kapta, amit csak a hitújítástól kaphatott, az isteni kinyilatkoztatás univerzalizáló eszköze lehetett, aminek segítségével az ember emelkedhet az istenismeret lépcsőin; a retorika az írásmagyarázat meghatározó eszközévé vált, egyenrangúvá a másik nagy univerzalizáló rendszerrel, a teológiával. Ez a fölismerés és elhatározás fejeződik ki már a wittenbergi beköszöntő beszéd megállapításában is, hogy egyik kezünkben Homérosz, a másikban Pál apostol. Ugyanez a szemlélet kap majd később még nagyobb nyomatékot Sturm sokszor idézhető mondatában is: „Szemben állnak egymással Cicero és Krisztus, mindketten harcolnak, - és mind a ketten győznek."

16