Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 3-4. sz.

Borzsák István: Melanchthon születésének ötszázadik évfordulójára

Melanchthon ezeket az értesüléseket minden lehetséges alkalommal hasznosította. A török rabságból szabadult Georgievics Bertalannak „De origine imperii Turcorum" című könyvecskéje (Wittenberg 1560) elé is ó' írt előszót az egyház és a dánieli „négy birodalom" rendszerébe illesztett török impérium kapcsolatairól. Külön tanulmányt érdemelnének az imént említett „Sigismundus Gelous" - az egyik legkedvesebb Melanchthon-tanítvány - munkásságának Wittenberg felé mutató szálai, valamint mértékre szedett latin Euripidés-fordításának Bornemisza magyar Elektrájával való egybevetése. De Melanchthon-tanítvány volt Sylvester János is, akinek Újtestamentuma 1541-ben jelent meg a Melanchthonnal levelező Nádasdi Tamás nádor humanista sárvári udvarában. * Bornemisza Péter egyik főforrását, Johannes Carionnak Melanchthon átdolgozásában közkedveltté vált világtörténetét mások is buzgón forgatták Magyarországon, így például az ugyancsak wittenbergi iskolázottsága Károlyi Gáspár „Két könyvében" (1563) módszeresen igyekezett feltárni a „kis Cárion" történeti példáinak kincsesbányáját. A bibliafordító Károlyi teljességgel magáévá tette a Praeceptor történelemfilozófiai elveit, és az itthoni „apokaliptikus eseményeket a Wittenbergben elsajátított világnézettel szemlélte." (Kathona Géza: Károlyi Gáspár történelmi világképe. 1943, 10 sk.) Az egyház és a dánieli birodalmak viszontagságaiban ő is a tízparancsolat következetes érvényesülését látta. Mint ahogy a Carion-krónika melanchthoni ajánlásában (CR LX. 533.) olvashatta, az ország szomorú állapotát ő sem „szerencsének és történetnek" (vagyis a vakvéletlennek) tulajdonította. A véletlen sorsfordulatok helyett már a Thukydidés-tanítvány Tacitus az események „okait és értelmét" - non casus eventusque rerum, sed rationem causasque - nyomozta: a hívő Melanchthon ezen túl mindenben az isteni jelenvalóságot fedezte fel. Kathona Géza mutatta ki, hogy a kálvini irányzatot képviselő Károlyi a wittenbergi történelemszemlélet fegyvertárából vette históriai apparátusát, Melanchthon „etikai megítélésével derített fényt a szomorú magyar jelen miért?-je mögött rejtőző homályra", és hogy a Mohács utáni evangéliumi hitű magyarság nemzeti bűntudata Melanchthon világképének hatása alatt alakult ki; a „négy birodalommal" való operálása, apokaliptikus spekulációja, gondolkodásának eschatologikus feszültsége (a melanchthoni panolethria!, általános pusztulás) mind wittenbergi hagyományokra vezethető vissza. Melanchthon számára a történelem tanulmányozása nem öncél, hanem az isteni törvény érvényesülésének tudatosítására szolgáló eszköz. Ugyanígy az isteni kinyilatkozás hiteles interpretálását van hivatva szolgálni a klasszikus nyelvek megismerésére vezető grammatika is. A nagy Praeceptor elsősorban talán grammaticus-nak tekintette magát, amióta gyermekkori mestere, JohannesHungarus (!) azzá nevelte. Mint fél Európa fiatalságának negyvenkét éven át fáradhatatlan tanítója, következetesen vallotta: „Non potest Scriptura intelligi theologice, nisi ante intellecta sit grammatice." („Az írást nem érthetjük meg teológiai szempontból, ha előbb nem értettük meg nyelvileg.") 1539 első napján a nyelvtan hasznosságáról, illetve elhanyagolásának következményeiről ezt írta: „Legfontosabb a grammatika, mivel ha nem jól tanítják, elkerülhetetlenül lehanyatlik minden egyéb művészet, elsősorban az egyházi tudomány. A nyelvi tudatlanság sok-sok tévelygést, számos eretnekséget szült. Kötelességünk arról gondoskodni, hogy a grammatikai tanulmányok minél szorgosabban ápoltassanak." (Mel. paed. 55; az ugyanitt, p. 189. olvasható anekdota szerint egy vakbuzgó belgiumi szerzetes haereticus-nak tekintette azt a teológust, aki grammaticus.)