Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 1-2. sz.

Tarbay Ede: Zsenik csapdája (Arany és Madách)

TARBAY EDE Zsenik csapdája „Fájdalom, fejedelmek összeesküdnek, népek nem, s mindig veszít a győzhetetlen tömeg. " (Madách Imre) Madách két évtizeden át vergődött a magányos írók csapdájában. Megjelenés, visszhang hiányában próbálta formálni rendhagyó személyiségét. Versei egy vékony, korai kötet kivételével íróasztalfiókban porosodtak. Drámapályázatokra küldött darabjainak - egyetlen dicséretet leszámítva - csupán kurdarcait „élvezhette". Távol az irodalmi élet már akkor is meghatározó központjától, Pesttől, távol a szerveződő irodalmi lapok szerkesztőségeitől és szerkesztőitől meddő, de makacssága miatt csodálatot érdemlő harcot folytatott önmaga írói megteremtéséért. Igaz, kérdéses, ha Pesten él, befogadják-e? Lírája olyan mértékben volt intellektuális, hogy az akkori irodalmi ízlés képtelen lett volna elismerni. Mégis megkockáztathatjuk: ha induló korszakában megértő költői-baráti közegbe, egyívásúak nyájába kerül, máshogy alakul lírai életmüve, és másként drámáinak sorsa, ha azokat színpadon láthatja. Ezért döbbenetes a Tragédia érettsége, mellyel nemcsak saját korát előzte meg, hanem a 20. század első felét, sőt, jelenünket is. Talán ezért érthető a megírás és az ősbemutató közötti több mint húsz év kételkedése a „könyvdrámának" nevezett Tragédia játszhatóságában, pedig ha a sokak által már akkor elődjének tekintett Fausttal elemző módon vetik össze, kiáltóvá válik Madách szituációs és színpadi érzékenysége, nyelvi tömörsége, a mozaikok összefogottsága, a dráma gondolati egysége, dinamizmusa, látványereje. Ma már tény: 1859. február 17. és 1860. március 20. között zseniális mű született a körülmények, a magány csapdája, az írói-költői és emberi kudarcsorozat ellenére. Vagy éppen ezért? De az is tényként fogható fel (erre példa már néhány színházi előadás mellett a legutóbbi rádióváltozat), hogy Madách eredeti sorai gyakran jobbak, keményebbek, markánsabbak, a Tragédia egészébe igazabban simulóak, mint Arany János javításai. Ezek jelentéktelen része nem több egy figyelmes kézirat-előkészítő munkájánál (betűkihagyások, betűelírások javítása), máskor nyelvhelyességiek (a gyakori „nem-e" meggyomlálása), legtöbbször azonban vitathatóak. Csak találomra néhány jellemző példa. Az egyik: Arany kezenyomán a gondolat sokszor a madáchi ellentétbe csap át, mint a „Két golyó küzd egymás ellen / Szétszakadni, összeesni" szövegmódosításban: „Összehullni, szétsietni". Madách a szétesésen is diadalmaskodó összetartó erőről beszél, Arany az ellenkezőjéről, ráadásul a kép dinamikus ereje is nagyobb az eredeti sorban. Egy másik: Madách „Hozsána Ur! ki szent törvényt szabott"-ja plasztikusabb, pontosabb Arany „Hozsán' az Urnák, ki törvényt hozott"-jával sZemben. A „szent" szó, ami itt lényeges, kimaradt, és a „hozott" lágyabb mint a „szabott". Madách mellett szól az is, hogy a „Hozsána Ur" - a színpadi szövegmondásra figyelve - mondhatóbb, mint a már a maga korában is mesterkéltté vált „Hozsán' az Urnák". Ez a „hozsán" egy másféle Arany János-i következet-