Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 1-2. sz.

Tarbay Ede: Zsenik csapdája (Arany és Madách)

lenségre is figyelmeztet. Míg gyakran kiválóan „korszerűsíti" Madách szóhasználatát („A felséges nép itélend feletted"-ből „A felséges nép majd ítél fölötted" lesz), de ugyanilyen gyakran a máig eleven Madách-sorokat évtizedekkel veti vissza („Távolról rettegve nézed" Aranytól eredően „Távulnan rettegve nézed"-dé válik). Hogy miért javította így Arany? Talán mert ez volt az irodalmibb, ám ugyanakkor az élettelenebb is, márpedig a színpad mindig az élő nyelvet követeli meg magának. Olykor a már-már szőrszálhasogatónak tűnő változtatások egyetlen - talán rosszindulatú, de meggondolandó - magyarázata: ha Arany írta volna a Tragédiát, így írja meg. Ilyen a „Mulat felette a jó ifjúság" sorban a, jó" jelző „víg"-re cserélése, de ez érthetetlen is, hiszen a „mulat"ban jelen van a „víg". A ,jó" viszont - színészen és rendezőn múlik - sokféle hangsúllyal szólalhat meg a színpadon, melyek közül a leginkább találó a gúnyosan lehet, mivel Lucifer mondja a londoni szín bábjátékos jelenetében, ahol a legfontosabb sorok: „Mulatságos komédia nagyon, / Szemlélni, mint szedé rá a kígyó / Az első nőt..." Kétségtelen, hogy Madách eredeti nyelve nyersebb, mint Aranyé, ám ez a nyelv pontosan fedi a drámai helyzetek látszólagos nyersességét, és még inkább a szokatlan, misztériumjátékokra emlékeztető, a 19. századtól idegen dráma-szerkezetet, így nem kevesebb történik a javításokkal, mint a forma és a nyelv egységének felborulása. A elgondolkodtató: miért egyezett bele Madách vita nélkül a változtatásokba? Feltehetően Arany tekintélye és a magányos író csapdája miatt. Mert Madách kétségtelenül csapdában lehetett. Egy zseni, aki nem hisz önmagában! Utolsó, Aranynak írott levelének (1864. március 14.) hangvétele is erről árulkodik. Ez egyszerre alázatos, könyörgő és kétségbeesett kiáltás. Sűrűsödik benne az egyedüllét szorítása, a világ végén dolgozó író kételkedése írásaiban, s a szavak mögül is kiolvasható: Arany támogató jóindulatába vetett hite megkeseredett. „Vágj le, ölj meg ha kell mindég - de taníts, ez nekem itt még szükségesebb mint másnak, ki a főváros levegőjével szívhatja a közvéleményt magába." Mindez levelének vége, melyet betegsége érintésével kezd (haláláig fél év telik el!), és lényege: a költő-óriásnak küldött versei, novellái közül „holnapok, fél évek" múltán alig egy-kettő jelent meg, ráadásul az őszintén tisztelt Barát hallgat, így nem tudja, „ezek jók, a többi rossz - midőn én talán éppen másokat hittem jobbaknak." Hogy milyen mértékű volt Arany hallgatása - félve írom le: közönye -, arra jellemző az utolsó, 1862. augusztusának végén küldött levele. Az alsósztregovai remete feltehetően már akkor is bátorító sorokat várhatott, ehelyett Arany - bár önmaga mentegetésével kezdi -, nem Madách hozzá küldött írásaival foglalkozik, hanem önmagával, Szilacs-fürdői életével. Ami ebben a levélben mégis megnyerő: közvetlen, valóban baráti hangja. Ezért is érthetetlen a későbbi hallgatás. Ez a csönd mintha azonos lenne azzal a kimért lelkesedéssel, hivatalos hanggal, ami első levelét (1861. szeptembere) jellemzi, mellyel a Tragédiát dicséri, kiadási lehetőségét felajánlja, egyben céloz arra: a hibák javítását magára vállalja. Barátibb hangot üt meg a következő levelében - egyben első javítási javaslatait is felsorolva -, de dicsérete egyszerre magasztaló és váll veregető. Ami ezután következik, azt mutatja: Arany is csapdába került, önmaga, tekintélye csapdájába. Ez a már elismert zseni képtelen volt Madách szemével olvasni a Tragédiát, beleélni magát a másik óriási személyiségébe, felismerni a másoktól eltérő - és másokétól eltérőt teremtő - alkotót, az egy személyben filozófust, írót, költőt, drámaírót - és politikust. Az első hét színre vonatkozó javaslatai és azok indoklásai is ezt mutatják. Ez a csapda az, amit Arany nem vett észre, ezért formálta Madách nyelvét a legtöbb esetben aranyjánosira. Ha Madách nincs egy más, Aranyénál súlyosabb csapdában, úgy vagy vitára, vagy nagyon határozott, elemző ellentmondásra késztette volna a Tragédia íróját. Kétségtelen, hogy Madách