Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 1-2. sz.

Fabiny Tamás: Isten bárányai

Egy másik erdélyi költő, Kányádi Sándor is a bárány-metaforával fejezi ki a szinte leírhatatlan szenvedéseket. Húsvéti bárány című versét - akárcsak Illyés Gyula a Bartók-ot - adaléknak szánja Picasso képeihez: Én láttam meg először. Három lába és két feje volt. Ilyet még az öregek se láttak hallottak addig. Odagyűltek a szomszédok, az utca, a falu, még a környékről is jöttek csodájára. Borzadva néztük, mint nyalja anyja a szörnyeteget. Háború volt és húsvét vasárnapja. - Isten ujja! - zokogott föl egy vénasszony, vele sírtak mind az asszonyok. Komoran néztek maguk elé a férfiak. Tanakodtak, s elzavarták a kisebbeket. (...) - Ä sok ártatlan vér, a sok ártatlan vér. Isten mutatta föl magát. Egyfíát. A Bárány Ünnepén. - Mit bőgtök! - mordult valaki az asszonyokra. Az anya meg csak nyalta, nyalta szelíden szörnyetegét. A szülés utáni anyák fáradt boldog tekintetével emelte olykor a körülállókra homályos szemét, majd vonaglott egyet s a méhlepényt is kilökte magából annak rendje és módja szerint. (...) - Föl akar állni. - Az állatorvost kellene... - Az állatorvos is katona. Nem állt föl. Megdöglött nemsokára. Eltemettük, megkönnyebbülten. Beszéltek róla egész nyáron. Egyszer még egy illető exhumálni is akarta. Aztán elfelejtettük. Lassan a természet furcsaságai közé soroltuk, anélkül, hogy őszintén annak hittük volna. Csak később tudtam meg, hogy az idő tájt hatlábú mének, bikák tenyésztek, kétfejű, négyszemű, sok-szemű asszonyok zokogtak szerte Európában, s hogy Japánban még ma is szörnyülködve emlékeznek a húsvéti bárányra, pedig az ottvaló népek, tudtommal, nem is mind keresztények.