Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 3-4. sz.

Jávorszky Béla: Finnugorok Európában

ugyanis annak, hogy a nemrég távozott orosz tankok és a rögeszmés ideológiák helyét átveszi a pénz és a tengerentúli giccsipar uralma. Európainak lenni ugyanakkor annyi is, mint őrizni a hagyományokat, mely nélkül nincs sokszínűség, hanem csak arctalan massza van és tetszhalott állapot. Európának nem rossz epigonokra van szüksége, hanem önálló gondolkodókra, nem másolatokra és „euroirodalomra", hanem olyan eredeti alkotásokra, melyeket értékrendjébe tud állítani. A lelkünkre van szüksége, a múltunkra, a hagyományainkra, a muzsikánkra és a zsoltárainkra, a városaink formavilágára és a parasztházaink oromdíszeire. Az itáliai és a németalföldi mesterek képei, Mozart és Beethoven hangjegyei, az avantgárd és a fáradt posztmodern után számukra is felfrissülést hozhat a mi világunk. Ez a, ha úgy tetszik, kelet-európai, ha úgy tetszik, végvári világ. A peremlét, a politikai és kulturális határmezsgye nyújtotta tapasztalataink azonban csak az egyik összetevőjét adják ennek a világnak. Helyre kellene állítanunk azt a kultúrkört is, amelyet az egyszerűség kedvéért az imént finnugor kultúrkörnek neveztem, de ugyanúgy mondhattam volna finnugor kultúrcsaládnak. A „szellemi haza" fogalma mellé be kellene vezetnünk a „szellemi őshaza" fogalmát. Mert ahogy a magyar nemzet is egyetlen test, egyetlen szellemi közösség, mely államhatároktól függetlenül lakja ugyanazt a „szellemi hazát", ugyanúgy lehet egy nagyobb közösségnek is szellemi őshazája. Vegyük át tehát a múltbeli együttműködésből mindazt, ami jó volt és használható, és egészítsük ki néhány korszerű formával. Vissza kellene hozni például a két világháború közt olyannyira népszerűvé vált kultúrkongresszusok hagyományát. A kultúrák és a társadalmak találkozása mindig rendkívüli esemény, melyet semmilyen tudományos kongresszus nem képes helyettesíteni. A finnugor kongresszusok a tudomány és a szakma szűkkörű találkozói, a kultúrkongresszusba azonban minden együttműködési forma belefér, a színházak és a művészcsoportok fellépésétől az írók, műfordítók és képzőművészek, zenei és táncegyüttesek, testvérvárosok és testvérgyülekezetek, egyesületek és magánemberek találkozásáig. Nincs az a kulturális munkaterv, amely hatékonyabb és eredményesebb lehetne egy ilyen megmozdulásnál! És persze alapítványok kellenének, üres, szép szavak helyett pénz kellene, mert pénz nélkül aligha képzelhető el akár kultúrkongresszus, akár könyvkiadás. Az eltékozolt tízmilliókból, ha csak egy töredéknyit a finnugor eszme, a finnugor kultúrkör bővítésére fordítana a hivatalos magyarország, máris tágabb tüdővel és szaporábban lélegezhetnénk, s legényesebb kedvvel indulnánk Nyugat-Európába. Addig azonban magunkra, a magunk erejére vagyunk utalva. A magunk buzgalmára és a magunk találékonyságára. Addig csak rajtunk múlik, hogy megtaláljuk-e egymást, s képesek leszünk-e a Nyugatnak tovább adni egy kis keleti nyelvcsalád, egy kicsi, de gazdag kultúrkör: a finnugorság üzenetét.