Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 3-4. sz.

Fónyad Pál: A Luther-kép változásai

Ezek és hasonló feltételezések a köznépben mindmáig megtalálhatók, mivel sokszor hiányzik a hivatott katolikus teológusok által 1939 óta folytatott tudományos kutatás ismerete. Ezt tapasztaltam magam is több évvel ezelőtt az egyik bécsi rendi gimnázium érettségi vizsgáján, amelyen mint evangélikus vallástanár vettem részt. Az egyik érettségiző katolikus hittanból többek között a reformáció három nagy képviselőjének elemzését kapta kérdésként. Nyilván a szerzetes tanár órái alaján a következő választ adta: Luther apácát szöktetett, Calvin gyilkos volt, Zwingli pedig állandóan háborúba járt. Mindhárman a római egyház ellen fordultak, mert az az életmódjukat kifogásolta. Ha az ilyen szemlélet nem mindenütt általános, mégis hiányzik a katolikus egyház népében a reformáció ismerete. A római-katolikus Luther-értelmezésben változást hozott Josef Lortz 1939-ben megjelent munkája (Die Reformation in Deutschland. Freiburg i. Br. 1939/40, 2 kt.; 6. kiadás: 1982). Már nem Luther személye és személyiségének struktúrája, valamint pszichológiája érdekelte csak, hanem tárgyi kérdések, azaz Luther teológiája: „A történelemnek rossz értelmezői azok, akik azt hiszik, hogy az egyház széjjelszakításához szükséges rettenetes ütésre egy vallásos mélység nélküli felületes szellem elegendő lett volna. Ha ez lehetséges lett volna, akkor az a szentegyház elleni súlyos vád lenne - Nem! Csupán azáltal, hogy az egyház legbensőbb tulajdonát feltárta [Luther], ugyan egyoldalúan és nem objektív módon, ejtett sebet az egyházon.", írja Lortz említett könyvében (1. kt., 176.). Tehát ezek szerint Luther az egyházat ugyan szétszakította, de az egyházat ismerve annak lényegét felfedte. Lortz munkája és munkássága a megmérgezett atmoszférát semlegesítette. A további katolikus Lutherről szóló tanulmányok és könyvek Lortz nélkül már elképzelhetetlenek. Utalok pl. Hans Küng 1957-ben Karl Barth megigazulástanáról megjelentett művére (Die Rechtfertigung. Einsiedeln 1957). A 60-as évektől emelkedik a katolikus Luther-munkák száma. Ahivatalos felfogás azonban továbbra is megmarad: Protestantizmus egyenlő a szubjektív individualizmussal és a kötöttség nélküliséggel, a szabadság fogalmának félreismerésével. 1982-ben Willebrand kardinális Evianban tartott beszédében a következőket mondta, s ezek a szavak új korszak nyitányát jelzik, még akkor is, ha a római Kúria több mérvadó személyiségénél ellenvéleményre talált. Apápa maga nem nyilatkozott. „Jó arra az emberre figyelnünk, akinek a megigazulás az egyház legfontosabb hittétele volt. Abban Luther a mi közös tanítónk, hogy Isten mindenkor az Úr marad és hogy a mi legfontosabb emberi válaszunk az abszolút bizalom Isten iránt és Isten imádása kell hogy maradjon.", hangsúlyozta Willebrand (lwi 49/83, 7.).; Id. Lutherische Rundschau 20/1970. 447- 460.). 1970 óta vannak katolikus kísérletek, hogy Luthert egyháztanítási kérdésekben megközelítsék, de eddig ezek a kísérletek nem jártak nagy sikerrel. Arómai katolikus egyházon belül egyes személyiségek, de nem az egész egyház mint olyan, tettek lényeges megközelítő lépéseket. így pl. Otto Hermann Pesch, aki Lortz után a második legnagyobb Luther-szakértő katolikus részről így összegezi kultatásait: „A katolikusok tanulnak Luthertől." (Katholiken lernen von Luther. Wien 1983. Schriftenreihe des Evang. Bundes in Österreich 59/60). Az 1983-as Luther-évforduló a következő mérföldkő, amikoris II. János Pál pápa Luther mély vallásosságáról beszélt, sőt elismerte, hogy Luther teológiájának alap-