Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 1-2. sz.
Cserháti Márta: Új távlatok
Jézus és a kultúra (társadalom) Jézus intenzív istentapasztalatából azonban nem misztikus, kontemplativ életforma következik, hanem mély elkötelezettség és részvét az őt körülvevő' világ iránt. Ennek a világnak legjellemzőbb vonása, hogy válságban van. A krízis oka csak részben a római megszállás, a mélyebb ok a „konvencionális bölcsesség" társadalomformáló ereje, s végső képtelensége arra, hogy a világ bajait orvosolja. Borg a minden társadalom alapját képező világszemléletet és életmódot nevezi konvencionális bölcsességnek. Valóságlátását a jutalom és büntetés kategóriái határozzák meg: a bölcs élet pillérei a család, a vagyon, a tekintély és a vallásos teljesítmény. E gondolkodás kegyetlen folyománya az a meggyőződés, hogy aki nem bővelkedik e látható áldásokban, csak magát hibáztathatja: a sikertelenség a bűn egyenes következménye. A konvencionális bölcsesség szélcsendes időkben talán zavartalanul működhet, de krízishelyzetben csődöt mond. A római megszállás ebből a szempontból azt jelentette, hogy az elviselhetetlen adóterhek miatt a templomadót fizetni képtelen emberek tömegei váltak automatikusan tisztátalanná, azaz bűnössé. A zsidóság vezető köreinek válasza erre a válságra a „szentség politikája" lett: minél nagyobb a külsőnyomás, annál érzékenyebben kell vigyázni a belső tisztaságra. „Szentek legyetek, mert én, az Úr, a ti Istenetek szent vagyok". A szentség tartalma pedig az elkülönülés. A zsidóság számára ez az elkülönülés eredetileg, a babiloni fogság idejétől kezdve túlélési stratégiát jelentett. Célja elkerülni az Úr haragját csakúgy, mint az asszimilációt. (Tragikus módon mégis ez a gettópolitika vezetett a nép pusztulásához Kr. u. 70-ben.) Jézus minden szava és tette kihívás a konvencionális bölcsesség számára: tanítása meghívás egy másfajta valóságlátásra; az emberi helyzet diagnózisa, és a megváltozás útjának hirdetése. Borg szerint Jézus valóságképe radikálisan eltér mind kortársai, mind a mai ember szemléletétől. Hasonlóan kortársaihoz, Isten világát tekintette a végső, döntő valóságnak, de tőlük eltérően nem a büntető és jutalmazó bíró képében. A mi korunk emberétől pedig kétszeresen is különbözik: mi a valóságot végső soron közömbösnek, ha nem ellenségesnek érzékeljük. S akár bíróként, akár hideg „kozmikus levesként" tekintünk a valóságra, a végeredmény ugyanaz: a valóság nem barátságos hozzánk, ezért a mi reakciónk nem lehet más, mint az önvédelem. Jézus ezzel szemben a valóságot mint minden látszat ellenére kegyelmes és együttérző lényt érzékelte. A természet kozmikus nagylelkűséget sugároz („felhozza napját jókra és gonoszokra"). Innen ered Jézus működésének környezete számára legmegdöbbentőbb vonása: az, hogy asztalközösséget vállal a bűnösökkel. Szemben a szentség politikájával, az imitatio dei tartalma nála az irgalmasság: „Legyetek irgamasok, ahogyan a ti Mennyei Atyátok is irgalmas". A széles út, meglepő módon, nem a látványos, nagy bűnök, hanem a konvencionális bölcseség útja, amely a hagyományokkal szentesített, önmagukban talán pozitív emberi értékekből bálványt csinál. Jézus sokszor túlontúl keménynek tűnő szavai ezért irányulnak a konvencionális bölcsesség négy bástyája: a család, a vagyon, a tekintély és a vallásos teljesítmény ellen. Mindegyik Isten riválisává válhat, akár úgy, hogy benne látjuk az élet értelmét, akár úgy, hogy hiányuk, vagy elvesztésük félelme aggodalommal tölt el. Jézusnál a hit ellentéte az aggodalom, az Istenbe vetett radikális bizalom hiánya.
