Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 1-2. sz.

Kulturális figyelő

- távollétükben - asszonyait, gyerekeit, öregeit elpusztította a besenyő-bolgár támadás. Alig volt nő. Alig egy csacsogó száj. A bosszúállás nem kegyelmezett. Vének se voltak. Minden elveszett. Árpád menti a megmaradtakat, rohan előre az ismeretlen zord hegyekbe, ködtakarta szakadékok felé; latin, szláv, germán asszonyokkal új népet teremteni és betódulni vele Európába. Milyen időszerű is ez a vers - ízlelgetem emlékezetemben fölzengő sorait, pedig a költő 1956-ban megjelent kötetéből való. Megcsodálom közben a jurta mellett poroszkáló kitömött lovacskát, tán a Szarmata síkságról való, de származhat máshonnan is, a magyarok sokat kereskedtek, ám (mint Illyés írja) olyan lovat kedveltek, amelyről földig ért a lábuk. Másik hatalmas térkép mutatja, merre találtak a régészek magyar sírokat a honfoglalás korából, és az ott jelölt tájegységek szerint rendezték be a tárlókat is: egy-egy táj sírjainak leletei sorakoznak előttünk. Legsűrűbben találhatók a sírok az Alföldön. Erdélyben és a Dunántúlon többnyire a folyóvölgyekben nyugszanak a holtak. László Gyula szerint „a temető halott falu." Ezek a holt falvak adják a tárlók mérhetetlen gazdagságát: ékszerek (karkötők, nyakékek, gyűrűk, hajkarikák, ingnyakdíszek, hajfonat-korongok) sorakoznak, szinte több van belőlük, mint a használati tárgyakból, s a fegyverekből. Még a csizma keretét is aranyráma szegélyezte, nem szólva a nyeregről, kantárról, szablyáról. Volt ízlésük, szerették a szépet. Nem kell szégyelnünk őseinket, mint holmi szegény rokont! Tudták, mit tesznek öltözékükre. Míves mesterek formálhatták ki azt a rengeteg apró, inggombnál nem nagyobb aranydíszecskét, ami nemcsak a nők, de a férfiak ruháit is díszítette. És hogy a kereszténységgel már Géza fejedelem idején is találkoztak, mutatja az a pár kicsi aranykereszt, amit asszonyok hordhattak a nyakukban, mert női sírban találták őket. - Ez mind igazi? Nem másolat? - kérdezi egy gyanakvó kisdiák (szerencsére sok tanár hozza el tanítványait), és nehezen hiszi el, hogy a nemesfém ezredévnél is tovább őrzi fényét. Hasonló kétellyel szemlélik Lehel kürtjét is: - Ez volt az? Vagy csak hasonló?! A jurta lakályos sok puha szőnyegével, nemes falával, heverőivel. Nyáron kellemesen hűvös lehetett. Télen? Fűtésrendszere (a középen levő tűzhely fölött nyitott a tető) még e század elején is használatos volt régi falusi házak füstös konyháiban. Akad itt földműves kunyhó is, alja földbeásva, ablakán bőr teteje zsup. Roppant érdekes a falu makettje: a lazán sorakozó házak között mindenütt fák védik a kertet, a vetést, és gyümölcsöt is adnak. (Állítólag a középkori nagy járványok azért nem pusztítottak nálunk oly mértében, mint Nyugaton, mert a magyarság egészségesebben táplálkozott.) A kiállítás mutatja: szüntelenül fejlődő nép volt ez a 3—400 ezer főt számláló, nomádharcos nép (de ha hosszabb időre megállt valahol, már kapáltak, ástak, ültettek is az asszonyok), mozgékonysága gyakran sodorta más népek közelébe, s akár kereskedett, akár harcolt velük, mindenképpen tanult tőlük. Fürge volt, mozgékony, kíváncsi és merész. Mindig „újakra" kész. Ahogy a költő mondta Árpádról: Akárhogyan is - még most sem beszél „szabadok leszünk!" - ez suhant talán a szívébe inkább, mintsem az agyába, miközben megsarkantyúzta a mént, s a menetből egy sziklára kiállva jelt adott: gyorsan! S nézte fürge szemmel, mint juhász, aki minden ürüt ösmer, hogy tódul népe át - Európába. Bozóky Eua Magyar írónők a Petőfi Múzeumban Bizonyára szebb az örömötök S harc nélkül jobban mertek sírni, Oh áldott az az asszonyok között, Aki verset tud írni. (Ady) A kiállítás ismét felszínre hozta a régi vitát: Fontos-e, hogy nő vagy férfi az alkotó? Csak a mű fontos. Akkor pedig miért választják szét nemek szerint a kiállítandókat? Mert mindkét nem más-más szempontból tükrözi a világot. Ezt az eltérő látószöget érzékelteti kitűnően ez a kiállítás, amikor írószerszámok, képek, első kiadású könyvek mellett legyezőket, ruhákat, gyöngyöket, bölcsőket, varrószerszámokat, kesztyűket, főkötőket, tükröket sorakoztat fel. Aki gyűszűvel az ujján fogja a tollat, az mást is sejt a világból, mint az, aki nem ismeri a gyűszűt meg a gyúródeszkát. A nők a mikrovilágot, a gyakorlati élet jellemző