Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 1-2. sz.
Kulturális figyelő
apróságait ismerik jobban. Ahogy Illyés Gyula felejthetetlen szépen írja az emberi haladásról: „Nem a viharok, a mének, a diadalzengések, hanem a szitaszél veregetések, ha a liszt megtömörül; hanem a néma kitekintések a téli ablak függönye mögül; nem a havasok, a jeges meredélyek, hanem a kézimunkázó vetések..." (Ditirambus a nőkhöz). De azért e szitaszél veregető verselő aszszonyokat millió szál köti a férfiakhoz, nemcsak a szeretettekhez, hanem másokhoz is. A kiállítást nézegetve nem ment ki a fejemből egy itt nem szereplő francia hölgy, akinek lénye, hatása oly elevenen példázza, milyen kicsi a világ. A XVII. század végén Madame de Sévigné azzal enyhítette távolbaszakadt lánya miatti bánatát, hogy hosszú leveleket írt neki, melyek nemcsak a kor fényes dokumentumai, de a francia próza remekművei lettek. Epistoláival példát adott egy bujdosó, árva magyarnak, Mikes Kelemennek. Sévigné asszonyt még más kapcsolat is fűzte Erdélyhez, de arról ő nem tehetett. Szeretett unokaöccse, akiért folyvást aggódik epistoláiban, ez idő tájt ott képviselte Lipót császár főhatalmát, és - míg a kurucok ki nem szabadították - ő tartotta tömlöcben gyermekeivel együtt Petrőczy Kata Szidóniát, az első jelentős magyar költőnőt. Ezt az unokaöccsöt Rabutin generálisnak hívták; az általa keltett érzelmeket mi sem jellemzi jobban, mint a lakosoktól kapott gúnynév: „Rabbátőn" generális. Itt sorakoznak hát a kiállításon az első magyar írónők fellelhető tárgyai. Jellemző, hogy e protestáns nagyasszonyok felszerelésében sokkal kevesebb a cicoma-eszköz, mint a későbbieknél. (Vagy nem maradt meg, mert jobban rejtegették?!) A következő századok író-asszonyainak változatos a hagyatéka: imádságos-, énekes-, kéziratos könyvek, kufsteini emlékek (Teleki Blanka), kulcsok, órák, váltakoznak kevéssé ismert irodalmi munkákkal. (Ugyan ki tudta, hogy Kazinczyné grammatikát írt, s hogy Ujfalussy Judit cseh nyelvről fordított 1712ben?) A XIX.-XX. század fordulóján megsokasodnak az írónők, sőt századunk első felében ők lesznek a legolvasottabbak: Kaffka Margit, Gulácsy Irén, Kosáryné Réz Lola, Tormay Cecil, Tutsek Anna, Berde Mária, Várnai Zseni, Lesznai Anna - például. Rajtuk kívül még jónéhányan voltak, akiket az akkori diáklányok óra alatt is olvastak...Egyed ül a kiváló tehetségű, szép erdélyi nyelven író Ignácz Rózsát nem találtam, bármerre kerestem. Pedig a rendezők a már eltávozottakat illetően teljességre törekedtek. (Akiállítás szeptemberig látogatható.) Bozóky Eva Evangélikus középiskolák a történelmi Magyarországon A millecentenárium tiszteletére az Evangélikus Teológia épületében készült kiállítás a teljesség igénye nélkül kívánja felidézni azt a máig ható szellemi örökséget, amelyet a Kárpát-medencében működő mintegy 25 evangélikus középiskola képviselt és képvisel a tudomány, művészet és haladás iránt elkötelezett melanchthoni elvek alapján. Nem véletlen, hogy a lutheránus, vagy lutheránus iskolákban nevelkedett értelmiség számarányánál jóval nagyobb mértékben vette ki részét nemzetünk társadalmi és kulturális életéből. A 16. században Európa-szerte jelentőssé vált evangélikus iskolaügy egyik sajátossága a világi műveltségért való felelősség. Már 1520-ban ,A német nemzet keresztény nemességéhez" címzett, majd az 1524-ben „Németország összes városainak polgármestereihez és tanácsosaihoz keresztény iskolák felállítása és fenntartása végett" írt munkáiban Luther egyenesen felszólította a vezető társadalmi rétegeket egy új, világi műveltség szorgalmazására. E cél érdekében sürgette a könyvtárak és iskolák létesítését. A kiállítás rendezői, dr. Fabiny Tibor, az Evangélikus Országos Múzeum igazgatója és Benkő Andrea, a Petőfi Irodalmi Múzeum főmunkatársa megpróbálták a lehetetlent: gazdag irodalmi és képzőművészeti anyaggal illusztrálva kis alapterületen áttekintést adni az evangélikus középiskolák mintegy fél évezredes történetéről. Méltatlanul elfeledett, vagy csak a tanítványok, család emlékezetében őrzött tanárok, közismert nagyhírű tudósok, művészek arca néz újra ránk a tablókról, vitrinekből. Óhatatlanul az jut eszünkbe, hogy a névtelenség homályába veszett kitűnő, nagy tudású professzorok mindennapi áldozatos munkája nélkül hány nagy nevet nem ismernénk a magyar kultúrtörténetből. Reformátoraink munkásságának középpontjában ugyanis sa-