Dénesi Tamás (szerk.): Collectanea Sancti Martini - A Pannonhalmi Főapátság Gyűjteményeinek Értesítője 9. (Pannonhalma, 2021)
IV. Szemle
208 Szemle jellegű – megismerhetőségéről szóló diskurzust, nem beszélve az egyéb érin tett tudományterületek felől érkező, vitaképes állításokról. Pedig a Koltai András jelen cikkéhez hasonló kutatások a teológusok számára is meglehetősen biztonságos utat kínálnak ebbe a világba – hátha a katalógus olvasása meghozza majd a kutatókedvet. A következő fe jezettel az Oratóriumba lépünk, amelyben öt tanulmány a hitbeli és hittudományi nevelés kérdését járja körül. Koltai András újabb tanulmányának egyik tételmondata a 18–19. századi változást ragadja meg, ekkor kerül át ugyanis a hangsúly a hit és hitgyakorlás tisztaságáról a diákok erkölcsös, fegyelmezett magaviseletére. A piarista tanártársadalom felől pedig a hitre nevelés mindenkori eszménye és a sokszínű hivatásgyakorlás közös nevezője úgy szól: „minden piarista egyben hittanár is legyen”. Maczák Ibolya 18. századi piarista prédikációirodalommal foglalkozó tanulmányában ugyancsak kulcsfontosságú megállapítás, hogy az iskolai (nem liturgikus) eseményekre készült mintabeszédek műfaját és gyakorlatát piarista szónokok teremtették meg a 18. században. Szintén fontos Siptár Dániel tollából a piaristák és a kegyes társulatok kapcsolatára vonatkozó áttekintés, valamint a kötet utolsó két tanulmánya, amelyek – közel ötszáz oldal elolvasása után – a 20. századi rendtörténetbe kalauzolnak. Remekül ragadja meg az „iskolák hátországaként” működő szülői társadalom fontosságát Gianone András, aki Lénárd Ödön, a kommunista egyházüldözés legtöbbet „ült” alanya és az egyházi iskolák viszonyát mutatja be. Nem kevésbé fontos Bajnok László ta nulmánya a piaristák elleni, 1952-es koncepciós perről. Az áttekintés, annak ellenére, hogy Bulányi György és részben Török Jenő tevékenységén keresztül ismerteti a földalatti közösségszervezés folyamatát, elmulasztja megemlíteni, hogy Bulányi megítélése a katolikus társadalmon belül a mai napig ellentmondásos. Holott a szerző koncepciója és a feldolgozás módja alapján ennek érzékeltetéséhez minden adott, hiszen a kronológiai rend alapján úgy tűnik: Bulányi tevékenysége, erkölcsi alapállása és ifjúságpasztorációs céljai gyakorlatilag 1951-től változatlanok. Mi más mutatná jobban a pia rista nevelés időtálló voltát, ha nem ez? És költői a kérdés, de mégis itt a helye: vajon nem ez-e az, ami tisztázhatja végre, hogy mindebből az áll hatatosságból mi következik a magyar egyháztörténet 20–21. századi fejlődésére – és annak értékelésére – nézve...? Így lépünk át a második, két évvel később napvilágot látott kötetbe, azon belül is a Rajzterembe . Borbás Péter a magyar piarista gyűjtők és gyűj temények rövid történetét áttekintő tanulmányában a váci gimnázium fontos ságára, muzeális gyűjteményeinek értékére hívja föl a figyelmet – ide
