Dénesi Tamás (szerk.): Collectanea Sancti Martini - A Pannonhalmi Főapátság Gyűjteményeinek Értesítője 9. (Pannonhalma, 2021)
IV. Szemle
Szemle 209 kerültek ugyanis a piarista szerzetesi hagyatékok. A piarista műgyűjtés valódi horizontja a vidéki múzeumügy felől látszik igazán: Tatán és Nagykanizsán is a piarista anyag lett a helyi múzeum alapja, de említhetnénk Veszprémet is, ahol a múzeum azóta fölvette egykori igazgatója, a piarista tanár és geológus, Laczkó Dezső nevét. Tóth Áron tanulmánya a piaristák és a polgári építészet kapcsolatáról pedig egészen új nézőpontból láttatja a rend kultúrtörténeti jelentőségét. Az architectura – a matematikai tudo mányok részeként – már a 18. század második felében nagy hangsúlyt kapott az oktatásban. Az építészetoktatásról rajzok, szakkönyvek, vagy ép pen Dugonics András egyetemi előadásainak szövege tanúskodik, ám még ezek közül is kiemelkedő a két tankönyv, amelyet piarista szerzők állítottak össze: Révai Miklós Várasi építésnek eleji és Spindlhuber Ede Polgári építészet a főelemi tanodák számára című műve. A Kórus fejezetben az énekkel folytatódik a készségtárgyak sora, a hang súly azonban az oktatásról inkább a zenetörténeti epizódokra kerül át. Sán tha György posztumusz megjelentetett tanulmánya a piarista ének- és zeneoktatás kezdeteihez kalauzol, míg Maklári Lajos és Papp László (ugyancsak posztumusz) közös írása Kodály Zoltán és a piaristák kapcsolatát veszi górcső alá. A piaristák és az ének-zene kapcsolata az első tanulmányban abban az elvi alapvetésben mutatkozik meg, hogy a hangsúly mindenkor az ismeretterjesztésen volt. A zenei nevelés bátorítást adott a szegény sorsú gyermekeknek, és teljesebbé tette műveltségüket. A második tanulmány a piarista nevelési eszmény és intézményes oktatás expanziója szempontjából érdekes: a Patrona Hungariae Leánygimnázium zenei fejlődése ugyanis piarista igazgatójának, Papp Lászlónak köszönhető , akinek kulcsszerepe volt abban, hogy Kodály Zoltán fölfigyelt az intézményre és támogatta azt. Közhelyszerű megállapítás, hogy egy-egy szerzetesrend szellemi le nyomata a fennmaradt írott szövegek minősége és mennyisége felől, el nagyoltabban szólva az irodalomtörténeten át fogható meg leginkább, de éppen ezért megkerülhetetlen, hogy az alkotó piaristákra külön is odafigyeljünk. Ezt a célt szolgálja az Íróasztal fejezet három tanulmánya. Friedreich Endre a magyar piaristák 19. századi latin költészetét vizsgálja, Rónay László a rendtörténet egyetlen kiemelkedő szerzetesköltője, Sík Sándor (1889–1963) életművéből ad – terjedelmi okokból szükségszerűen csak nagyon vázlatos – áttekintést (mindkét közlés posztumusz), Maczák Ibolya dolgozata pedig az önképzőkörök nevelő szerepébe vezet be. Utóbbi szintén kötődik Sík Sándorhoz, aki 1914 és 1919 között volt tanárelnöke a pesti gimnáziumban működő önképzőkörnek. Talán nem túlzás azt feltételezni, hogy Sík ké -
