Surányi Dezső: Magyar biokertek a XVII. században (Budapest, 1987)
Lippai János: Posoni kert (1664 - 1667)
Hasonlatosképpen, ha a fának gyökerét kinyitják és arra galambganéjt töltenek. De azt úgy értsed, amint oda fel jelentettem. CCC. Harmadik nyavalyája a fáknak az égés. Ez leginkább a fának felettébb való nedvességétül és levétül származik, mikor tudnia illik, a fán eret nem vágnak; a nedvesség megreked és megtorlik a fában s a héja felválik és alatta égés lészen; ki miatt a fa kiszárad. Errül is tettem oda fel emlékezetet, de itt egy kévéssé jobban megmagyarázom. Azt fel kell hasítani egy kertészkéssel júniusban, mikor teli a hold, délután hat óra tájban és a nagy hévség is megszűnt, mert egyébként igen felszakad a héj. Légyen tehát a hasítás egy ember magasságnyira a tőkén, a héján által a fájáig. Ennek a hasadásnak étszaka kell lenni igyenesen a fán, azután szép uj héja nő, ahol a hasadék esett és a fának érvágása, amelyen a felettébb való nedvesség kifolyik. Más esztendőben megént egy hasítást tegyenek rajta, két ujjnyira az elébbeni hasadéktul igyenesen alá, s igy bánjanak minden esztendőben véle, mig mind környös-környül meg nem ujul a héja. Mert ezáltal megemésztődik a felettébb való nedvesség, a fa megszabadul az égéstől és egészséges lészen. Ezt a módot megtartják, ha a fában megreked a nedvesség és a héja megfeketedik. CCCI. Másodszor az égés származik a nagy hévségtül is, olyankor meg kell hasítani a fát, amint ide feljebb és tehénganéjjal békenni, mert ez hüvösit és azzal szép sima héja lészen, ha nyolcad nappal Pünkösdi előtt, vagy utána cselekeszik. Harmadszor abbul is támad az égés, amint ezt is megjelentettem, ha olyan késsel nyesik, metélik, irtják áfát, mellyel kenyeret szoktak metszeni. Noha ezzel sem igen gondol a szegény magyar oltó ember, mind egyaránt olt ő olyan késsel is, s mégsem vész el a fája. Mindazonáltal, ha az ember azt is megjobbitja, ez se légyen megvetendő. Egy szóval, ha ki szép fát akar nevelni kertében, alkalmatos üdőben ültesse, oltsa, irtsa, kapálja, ganéjozza. Mert ha egyikbe, vagy másikba fogyatkozás lészen, megszakaszkodnak a fák, elvesznek erejeket és végtére teljességgel elvesznek. CCCII. Mikor látja ember, hogy a fa el akar veszni, tégyen tehénganéjt a vízbe, keverje jól meg, csináljon egy pálcával, vagy karóval egy likat a földbe a fának gyökeréig és azon töltse belé. Ezenkívül, csinálj egy vermet a fa körül, tölts ökör, borjú, avagy tehén vért belé; azzal megpirosodik a gyümölcs és a fát megtartja erejében. Ha a fának levelei megsárgulnak és a fa meg kezd erőtlenedni, töltsenek olajsöprüt a gyökerére, avagy borral öszvekevert borjuvért. Az égés ellen az is jó, ha kikeletkor polyvával a fát környös-környül megfüstölik. A rothadás ellen végy hegyes utifüvet, főzd meg ecetben, keverd öszve földdel és égett agyaggal, tégy egy kevés eleven kénesőt hozzá; kend meg véle a rothadást és elmúlik. A tehén vizelettel is megkenhetik a rothadást, noha az eleven kéneső a fáknak. CCCIII. Ha a fa megvénhedett és gyümölcstelenné válik, s ha megént vissza akarnák a régi tenyésztésre hozni, vonják el a földet a gyökerérül, egy jó arasznyira a fájátul és hasítsák meg az öreg gyökereket, s tegyenek két vagy három galagonya bimbót belé. Azután tegyenek juh, vagy disznó ganéjt hozzá és vonják reá megént a földet, igy ismét gyümölcsözni fog. Ha pedig meg akar száradni, ugyanazon vénsége miatt; jele az, hogy a derék gyökérben fogyatkozás vagyon és megrothadott; mely miatt nem lehet táplálása a fának, mivel eget nem vehet magához, hanem az ő módja szerént megfullad. Mert elsőben a táplálás a gyökérbe száll, ahonnét a fát 98
