Surányi Dezső: Magyar biokertek a XVII. században (Budapest, 1987)
Lippai János: Posoni kert (1664 - 1667)
CCLXXVI. Módja a vagdalásnak úgy legyen, hogy mikor az ágat lemetszik, a metszés légyen mindjárt a bimbónál vagy szemnél, hogy ezek egészen, vagy sértés nélkül megmaradjanak az ágak végein. Egyébként a hosszú ágacskábul, akin szem sincsen, kifolyik a nemző nedvesség, mert a természet úgy hozta magával, hogy minden ágnak végén szem légyen, hogy elfoglalja a nedvességnek kifolyását. Legjobb volna, mindenik sebet oltóviasszal békenni, vagy tehénganéjjal elegyitett agyaggal békötni. Mikor egész ágakat vagdalnak le, alul kell a vágásnak lenni, ne fölül alá, hogy le ne nyúzzák a fának héját, avagy valami hasadékot és szálkát ne tegyenek a fába. Az ágakat nem kell minden esztendőben, avagy bizonyos esztendőkben levagdalni, hanem csak mikor szükséges. Azonban pedig a bújna ágacskákat, akik mindjárt első esztendőben, avagy másodikban a levagdalás után kinőnek, lemetélhetik. Mert egyébként nagy ártalmára vannak a fának. Nem is kell egyszersmind a fárul sok ágat levagdalni, mert azáltal csak bujnává és nem tenyészővé tészik a fát. CCLXXVII. Ha a fát télben akarod irtani, jó hosszan mesd le a mellette való ágat, azután a meghagyott részt márciusban és áprilisben vágd el. Ha pedig a régi fákat úgy akarod nyesni és vagdalni, hogy azáltal megújuljanak és ifjudjanak, valahányszor látod, hogy megsárgulnak, azokat mindjárt. Mindszent nap után, mikor a levelei lehullanak és minekelőtte megént a nedvesség beléjek száll, irtani kell. Mikor az öreg ágakat levagdalod, hagyj a fáján ennyihány alkalmatos nevendéket, akiket béolthatsz; hosszabakat, középszerűeket, amint a fának alkalmatos. Amelyek legrosszabbak, mind levagdald, hogy akik megmaradnak, azoknak bővebb táplálások lehessen. Ha a fa vénsége miatt, Csertölgy 87
