Surányi Dezső: Magyar biokertek a XVII. században (Budapest, 1987)

Nadányi János: Kerti dolgoknak leírása (1669)

tanítottuk. A gyengeség miatt sok élő fák, meddőkké lésznek, de ki nem száradnak, mint példának okáért ha ki tetejét, vagy nviló bimbóját lemetszi. Néha csak a gyümölcsben vagyon hiba, s az élő fa ép; kiváltképpen ha szükséges üdőkben záporeső, lágy meleg üdő, és hasznos fuvallások nem történnek, vagy hirtelen való hideg meleg nékiek — dolgot ád, mert igy a gyümölcsök leesnek, vagy elfonnyadnak. A pók is közönséges ellensége az élő fának, midőn gyenge bimbóját, mint egy hálóval béfedi és megemészti. A szúnyogok is bántanak némelyeket, melyek lésznek az édes nedvességből, mely van a fa héja alatt. Az hernyói, férgekéi, mezei balhákal, hangyákal, fán termő fényes pókokat, sárban telelő csigákat itt tudva elhagyom, melyeknek ez természetek, hogy megévén az élő fát és elrágván, kopaszon hagyják, vagy rut szintien, amint Írja Theophrastus.

Ez dög a nedvességtül és lassú lágy melegtül szokott esni. A szurok, olaj, s kövérség az uj élő fáknak és palántáknak nagy ellenségi és ha héját körös-környül elhántod, kiszárad; a tölgyfán és kövér porcsinon kívül, hanem ha a fa maga megsérszik, vagy bényesetik. Ezen dolog igaz sokakban, ha tetejét levagdalják, mely miatt vagy kipuffadnak, vagy kihalnak. Ezent hordozzák magokkal némely élő állatok kirágások, vagy megnyalások, mert azt Írja M. Varró, hogyha az olajfát a kecske megnyalja, elszárad, amint az ő helyén megmondjuk.

Vadnak olyak, kik ettül kihalnak, mások csak alábbvalókká lésznek. Ehhez hozzá adom, hogy nagyobb része az élő fáknak tövök meghasadván, vagy tőkéjek nyavalyáskodnak és néha ki is halnak — az almán, fügén és pomagránáton kívül. Ha gyökerét elmetéled az élő fának, vagy akármi palántának, bizonyosan következik kihalása. Továbbá a sűrűség, a hirte-Pannon csalán

139