S. Szabó József: A ceglédi református iskola története 1545 - 1936 (Cegléd, 1936)
A református iskola kezdete s kifejlődése
21 úgynevezett ferula (Prisciano-mastix vagy custos latinitatis= zsinegen lógó s a nyakbaakasztott fatábla) hordozása által. A rektoroknak még a lelkészeikkel is latinul kellett társalogni zsinati végzés szerint.50 A latin nyelvi stúdiumokon kívül tanultak még a növendékek hittant a heidelbergi káté alapján (főként 1604. után). A reformáció korából az a felfogás ment át az utókorra, hogy a tanuló körülbelől 20 éves koráig szerezze meg az alsó- és középfokú, tehát particularis iskolában tanított ismereteket, akkor képes a főiskolai tudományok elsajátítására.51 A particulák rektorait a főiskolák rektorai választották ki a jelesebb deákok közül. Később kibocsátó levelet is adtak nekik. Az esperes beleegyezését is ki kellett kérniük, hogy állásukat elfoglalhassák.52 Címűk: humanissimus (a főiskolai rektoroké reverendus, ac clarissimus). Koruk 25—30 év, sőt még magasabb; meglettkorú ifjak, olykor feleségesek is akadtak köztük.53 Akkor nem siettek az iskolák elvégzésével. Bessenyei György még a XVIII. században is ilyen képet fest a pataki iskola növendékeiről : „A gyermekeket (elemi és gimnáziumi tanulók) veheted 7, 8, 9 esztendőnél kezdve 17-ig, 20-ig. A deákoknak (főiskolai hallgatók) idejeket 17 esztendőtől fogva számlálhatod húszig, harmincig, negyvenig.“54 A főiskolai tanulók színe-java ment a rektoriákra s úgy tekintették azokat, mint tudással és szorgalommal kiérdemelt jutalmazásokat (academica promotio). Tisztök végzése után egy kis részük visszatért a főiskolába befejezetlen tanulmányuknak folytatására, legtöbben azonban külföldi egyetemekre mentek, leginkább Hollandiába és Németországba s ott egy vagy több évig tanulva, jöttek haza lelkészi állásra. A rektoriák többnyire lépcsők voltak a szegény deákok számára, hogy ott pénzt szerezve, a külföldi egyetemekre mehessenek. Ez az egyetemrejárás (salutatio, peregrinatio) a magyar református deákok legfőbb álma és vágya. így tartottak lépést a magyar református lelkészek és tanárok mindenkor a művelt külföld tudományos előrehaladásával. Eleinte a rektorok egy, majd két, sőt három évig is tanítottak. A dunáninneni egyházkerületre vonatkozó, úgynevezett Simándi kánonok (1629.) 1—2 évre szabják a rektoriát. „Tovább — úgymond — a rektorok ne maradjanak, mert az hosszú idővel megröstülnek és az ecclesia jövedelmét in abusum convertálják.“55 Ebben az a tapasztalati igazság nyilvánult meg, hogy az új rektorok, friss erővel és ambícióval látván tisztükhöz, több eredményt tudtak
