S. Szabó József: A ceglédi református iskola története 1545 - 1936 (Cegléd, 1936)
Az iskola változatos élete, középfokú tagozatának megszűnése
Ill számát annálkevésbbí neveit. A professzorok folytatták a régi rektorok hanyagságát az iskola dolgainak írásban való megörökítése körül. Egy későbbi lelkiismeretes professzor (Czeglédi Mihály) szóvá is tette ezt ilymódon : „Mikor én a régi Protocollumban (a Matricula Scholaeban) azt láttam, hogy a Professzorok idejéből még csak annyi sincs feljegyezve, hogy a tanulóknak a neveik be lettek volna írva, amit még (olykor) a Rektorok idejében látunk, megvallom, nagyon különösnek tetszett előttem mindaddig, mígnem, — nem sok idő múlva, — a magam környűlállásai megtanítottak, hogy kellett azoknak is valami okoknak lenni, valami olyan kedvetlen környűlállásoknak mely miatt ennyire negligálták az oskola dolgait, de ami azonban őket nem menti“.4 Hát valóban nem menti, bármik lettek légyen is, ha csakugyan voltak, azok a bizonyos „kedvetlen könnyűállások“. Az utókor ilymódon az iskola belső életének megismerésétől meg van fosztva. Az állandósított rektorprofesszori állás annak tekintélyét és jellegét is emelte. A professzoratust „prédikátori charakterrel egyenlő hivatal“-nak tekintették. A professzorok éveit rendes lelkészi szolgálatnak számították s nekik nemcsak helyet adtak az egyházmegyei közgyűléseken, hanem őket egyházmegyei, sőt kerületi tisztségekre (notarius, assessor) is elválasztották. A ceglédi particulát azonban az így tekintélyben megnőtt s professzori titulussal díszített rektorok sem emelték hoszszabb ideig magasabbra, sőt középiskolai tanulóinak száma még alább szállott, mint az előbbi rektorok idejében. Csak a nemzeti (alsóbb) iskola növendékserege szaporodott évről-évre. Egykorú följegyzés 1806-ból a ceglédi reformátusok számát 6471-re, az összes iskolásokét (fiú, leány) 410-re teszi.5 Főleg a leánytanulók növekedése új, nagyobb leányiskola építését vonta maga után, melyet még 1796-ban fölépített és 1802-ben megnagyobbított az egyház. Ez az iskola az ú. n. régi központi leányiskola a mai Bercsényi- és Szív-utca sarkán fekvő épület. 1814-ben a fiúiskolát újították meg s így maradt aztán az 1858-ig.6 A nemzeti (elemi) iskolát, mely minden tantárgyat magyarul tanított, természetesen, a magyar közönség mind nagyobb szeretettel vette körül. A professzorok is inkább a nemzeti, mint a deák-iskolára fordítottak nagyobb gondot, mely utóbbi hovatovább sorvadni kezdett, úgyhogy 1812-ben már „projectálta a vizitator (tractusi) úr, hogy jobb volna az egész
