Prukner Pál: Portré és történelem (Budapest, 1970)

1968. december közepe. Az iskolában már kihirdették a karácsonyi szünetet. A diákok már megérdemelt vakációjukat töltötték. Az igazgató számára is elkezdődött a téli szünet. Papíron.

— Beszaladok Pestre — mondta azon a reggelen hűséges feleségének. — Van még egy kis elintéznivalóm a megyei tanácsnál.

Lujza néniből akaratlanul is kikívánkozott a kérdés:

— Éppen ma? Reggel a busz sem indult, annyira jeges az út.

— Azért én megnézem — erősködött. — Meg kell beszélnem valamit — vette magára a télikabátját, azzal elköszönt.

Nem telt bele egy perc és a szomszédasszony lélekszakadva rontott be a házba.

— Jöjjön, tanító néni, a férje megcsúszott és elvágódott a sarkon, nem tud felkelni...

Behozták, kórházba vitték, hónapokon át feküdt mozdulatlanságra kárhoztatva. Az esés közben kapott ütés okozta halálát? Vagy a szív rakoncátlankodott megint és azért esett el? Nem tudni biztosan. 1969. május 12-én a szíve örökre megmegszűnt dobogni.

Mindössze ötvenhat esztendős volt.

Egyszer, vagy tíz esztendővel ezelőtt megkérdeztem tőle:

— Miért hajtod ennjűre magad? Csak rongálod az egészségedet és mi hasznod belőle?

Csendes - komolyan magyarázkodott, akár a tettenért

gyerek:

— Nincs maradandóbb munka — mondta —, mint a művelődés szolgálata. Itt az iskolában és az iskolán kívül is. Aki nem érzi ennek a munkának az értelmét, az érteni sem fogja soha ... — célzott azokra, akik akkor éppen valamiféle akadályt állítottak valamelyik elképzelésének a megvalósítása elé.

Amikor megérkezett hozzám a fájdalmas hír, nehéz volt hinni, hogy soha többé nem találkozunk. Elment, köszönés nélkül, szinte észrevétlenül. És mégis úgy, hogy beírta nevét a megye történelmébe. Munkálkodó ember volt — kifogyhatatlan

47