Prukner Pál: Portré és történelem (Budapest, 1970)

Egy ellesett beszélgetés a sok közül:

— Elégedett az életével? — kérdezte a miniszter a fiatal Borsányi János kémia-fizika-olasz szakos tanárt.

—< Igen — bólintott tűnődve a fiatalember, aztán megtoldotta a szavát: — Tudja, miniszter elvtárs, mikor lennék legboldogabb? Ha lehetőségem nyílna egy kedvenc elképzelésem megvalósítására.

— Mi lenne az? — kérdezte érdeklődve Ilku Pál.

— Ha az olasz tagozatos osztályokban olasz nyelven taníthatnám a kémiát...

A miniszter láthatóan meghökkent. Mögötte Oláh István azonban csak csendesen somolygott magában az ifjú kolléga kedvenc témáján.

— Az ötlet nem is rossz — gondolkodott hangosan Ilku Pál —, de azt hiszem, korai még. De azért ne keseredjen el, maga még fiatal ember, könnyen kivárhatja, amig odáig eljutunk . . .

S az iskola megtekintése után a művelődésügyi miniszter nemcsak elégedettségét fejezte ki Oláh Istvánnak, hanem közölte azt is: külön miniszteri rendelettel szabályozza majd hazatérte után ennek az iskolának a státusát és támogatja azt a törekvést is, hogy mielőbb létrejöhessenek a párhuzamos szakközépiskolai osztályok ebben a jól működő gimnáziumban.

Oláh Istvánnal akkor madarat lehetett volna fogatni, olyan nagyon örült. Nem a személy szerint őt ért dicséretek lelkesítették, hanem az iskolát ért nagy megtiszteltetés.

EPILÓGUS

Ilyen ember volt Oláh István. Sajnos, hogy azt kell írnom: volt, múlt időben. Szívesebben mondanám azt, hogy ilyen ember ma is.

A könyörtelen halál élete delén ragadta el közülünk. Váratlanul.

46