Prukner Pál: Portré és történelem (Budapest, 1970)

nek végcélja: életre nevelni! Józan ésszel, okos peda­gógiával. A munka «mámorával^. A monori középiskolában nem ismerik a fegyel­mit és a bukást.” MINISZTERI VENDÉG Ennyi „jó szó” után nehéz már újat és lényegesen többet mondani akár Oláh Istvánról, akár az iskolájáról, amelynek minden téglájához, minden fájához, minden satupadjához meg­annyi emlék kötötte. Legfeljebb még egy, két esztendővel ezelőtti találkozásunk emlékét idézném, amikor Ilku Pál művelődésügyi miniszter lá­togatta meg az iskolát. Egy apró, de mégis igen jellemző epizóddal kezdődött ez a látogatás. Álltunk és beszélgettünk a zsibongóban, amikor egy újdo­­nansült gimnazista — megfeledkezve a miniszteri vendégről — a megszokottnál hangosabban csörtetett le a lépcsőn. Oláh István odapillantott a fiúra és csak ennyit mondott nagyon csendesen: — Eredj már föl, fiam, az emeletre és gyere le megint, de úgy, ahogy az itt szokás. — Azzal már oda se nézett, beszélge­tett tovább vendégeivel. A gyerek meg fölment — talán egye­dül én figyeltem rá —, lejött, várta a fejmosást, amiért meg­feledkezett magáról, vagy legalább annyit, hogy: „No, ugye, tudsz te rendesen is járni!”, de az igazgató már meg sem for­dult, mintha nem is emlékezne semmire. S később, amikor sorra látogattuk az osztálytermeket, min­dig hátramaradt és a szót, a kalauzolást is átengedte az éppen ott lévő tanár-kollégának: hadd mondja ő, amit mondani akar, hadd arassa le ő a miniszter elismerő szavait, dicséretét. És sem egyikben, sem másikban nem volt hiány. 45

Next

/
Oldalképek
Tartalom