Prukner Pál: Portré és történelem (Budapest, 1970)

Siet tovább. Gyorsan bekapcsoltatja az előtér sziklakertjének vékonyka szökőkútját: ezt is a tanulók csinálták. Megkopogtatja a folyosó műanyag borítását: ezt is a gyerekek fabrikálták. Minden zugban, minden talpalatnyi helyen virág: ezt is a gyerekek gondozzák. A szünetet jelző csengő sem szól olyan agresszíven, mint másutt: ezt is a gyerekek szerelték.

Futtában mutatja a fehérre sóderezett udvart, s a színes gombaernyőket. Egyperces megállást engedélyez az őzikék ketrecénél, s már visz is tovább a kézilabdapályára, majd az üvegházak párás levegőjébe.

A menza étterme üvegfalú. Belsejét csodálatos színekben pompázó virágmintákkal díszítették ki a kalocsai íróasszonyok. Valószínűleg őket is olyan ellentmondást nem tűrő barátsággal «vonszolta» ide ez a higany-ember, mint annyi mást: írókat, tudósokat, szakembereket.

A fiúk, lányok négyen ülnek körül egy asztalt. Mindenütt szalvéta van a tányér mellett, mint az igazi étteremben.

— Hallja ezt a csendet? Ezt a kedves duruzsolást? . . . Sokan itt tanulnak meg késsel-villával enni!

Legszebbek mégis a műhelyek. Hasznosságukban rejlik olajfoltos, fűrészporos szépségük! Mind megannyi miniatűr üzem: üzemvezető oktatóval, saját raktárral, munkaruhás politechnikusokkal.

A vasasműhely satupadjait Jénából kapták ajándékba: a Német Demokratikus Köztársaságból...

A varroda kislányai egyforma baboskendővel kötik le a huszonnégy varrógép mellett a hajukat. ..

A fejem már zúg, a szemem káprázik. Alig tudom követni a «varázslatot». Pedig csak első látásra tűnik csodának mindez!

Mcnoron a jelenben láttam meg a jövő iskoláját. A küzdelmekkel kikövezett út egyik állomását, amely-