Prukner Pál: Portré és történelem (Budapest, 1970)

tetésre ítélték a rosszul sikerült iskolát. És akkor vállalkozott Oláh István arra, hogy „egy kicsit megpihenni” alapon átveszi az iskolát és kísérletezni kezd vele.

Akkor még nem beszélt senki az országban a politechnikáról. Nem írta elő kötelező tárgyként miniszteri rendelet.

Egyik találkozásunk alkalmával hosszas faggatás után sikerült rávennem, hogy elmesélje az új gimnázium-típus születésének hiteles történetét.

— Az egyik tantestületi értekezleten, amikor már második esztendeje igazgattam a monori középiskolát, fordult arra a szó, hogy az iskolából kikerülve ne csak a továbbtanulás vagy az íróasztal legyen diákjaink álma-vágy a, hanem legalább olyan szorgalommal és becsvággyal készüljenek a fizikai munkakörök betöltésére is. Nem szégyen bevallani, nem ismertünk akkor még sem külföldi, sem hazai kísérletet a munkára neveléssel kapcsolatban. Csak egyszerűen arra gondoltunk: lehetőséget kellene adni fiataljainknak, ha kedvük van rá, iskolai tanulmányaikkal egyidőben valamelyik üzemben vagy termelőszövetkezetben szakmát tanulhassanak. Hatvan tanuló jelentkezett önként, szülői beleegyezéssel. Harmincnak engedélyeztük, hogy hetenként egyszer négy órát valamelyik üzemben tölthessenek.

Valahogy így kezdődött Monoron, Oláh István ötlete nyomán a politechnikai oktatás. Illegálisan, mindenféle hivatalos engedély nélkül. S folytatódott — ilyen körülmények között — három tanéven át.

Makacs ember volt. Amiről hitte, hogy jó, azért vállalta a kockázatot. Mert végződhetett volna fegyelmivel vagy akár leváltással is ez az illegális kezdeményezés, hiszen megszegte a tanterv utasításait, a kötelező óraszámra vonatkozó előírást, megváltoztatta az általa vezetett iskola munkarendjét, egész életét. Miért tette? Hitt a munkáranevelés emberformáló erejében.

Pihennie kellett volna és ő — vállalva a kockázatot — kísérletezett.

Nyugalomra lett volna szüksége egyre gyakrabban rakoncátlankodó szívének és ő új iskolát teremtett szinte a semmiből.

36