Prukner Pál: Portré és történelem (Budapest, 1970)

az aktatáskájába tette a petróleumlámpát és hozta magával. Nem ad a község petróleumot — mondta csendesen, •— azért hoztam el hazulról. Addig a család megvan a sötétben is. Egy ideig szótlanul ballagtunk a ropogó hóban. A szívemben valami kimondhatatlanul nagy és tiszta emberséget éreztem az őszbecsavarodott fejű kolléga iránt, aki még annyit mondott nagy szerényen: ezt bízta rám a népem, csinálom, ha észreveszik, ha nem . . .”

„Tanyára indultunk. Rettentő volt az út. Elakadtunk. Nagy volt a sötét, nem üzengettek biztató fények sehonnan. Nagy kerülővel és nagy keservesen az iskolához értünk. Ott is sötét, még a kutya se vakkantott. Árva az iskola, hiába zörgetünk, minden zárva. Aztán a környező tanyáról már ingre-gatyára vetkőzve odajön egy-két bátor lélek. Bizalmatlanul érdeklődnek, ki vagyok. Beszélgetni kezdünk. Tudás és tanulás után vágyó lelkek óvatoskodnak velem. Tanulnának, összejönnének, de hát nem törődnek velük. Jól esne, ha beszélnének az életről. Feladatunkról, sorsunkról. .., de nincs, aki adjon.

— Tanító úr elment még reggel, különben is nemigen tudunk róla, hogy az iskolában összejönnének.

Bemondom, hogy mi pedig úgy tudjuk, hogy tanfolyam van, tanulási esték. Összenéznek, nyelnek, óvatosak. Valami beléjük fájt. Sok még a látszat.”

„Makádcn jártunk. Több, mint két órán át beszélgettünk. N. Ács Ferenc gazda remekül idézte Adyt, Móriczot, Szabó Pált, mikor arról beszélgettünk, hogy nekünk az a legnagyobb tragédiánk, hogy a magyar szellem üzenete sohasem jutott el a magyar népig. Kertmagyarország kérdésénél a szövetkezet és a decentralizált mezőgazdasági gyümölcsfeldolgozás volt a főtéma. A szövetkezetek — mondották — csak úgy lesznek igazán megvalósíthatók, ha közösségi embert