Prukner Pál: Portré és történelem (Budapest, 1970)
— Milyen idősek? — kérdezek tovább. Az előbbiek alapján el vagyok készülve mindenféle meglepetésre, de azért mégis meghökkenek a választól. — Négynaposak . . . Most már halvány gyanú ébredezik bennem, hogy itt valami nincsen rendjén. A tanítóné elneveti magát töprengő arcom láttán s mindjárt meg is magyarázza, hogy miről van szó. Nem gyerekekről, hanem kismalacokról. Az anyjuk belepusztult a «szülésbe» s szegénykéket most itt tartják a konyhában és dudlival szoptatják őket. Talán megmaradnak. Elmondják még, hogy akkor éjjel, mikor a malacozás volt, a környékről minden gazda itt virrasztóit az iskolánál. Voltak vagy tizenöten s mintha valami kedves ismerőst virrasztottak volna, nem mentek el, míg nem tudták meg, hogy mi van. A tanyaközpont, ahol az iskola van, egészen közel esik Pesthez. Minden csöpp élelem aranyat ér. A tanítóék eddig alig bírták megkapni azt a kevés tejet is, ami nekik kell. Másnap reggel viszont, ahol csak van tehén, minden gyerek tejeskannával jött az iskolába: a kismalacoknak hozták a tejet. S azóta is mindennap öt-hat liter gyűlt össze. Másnap, míg ott vagyok, ahány ember csak elmegy az iskola előtt, nem mulasztja el beszólni s megkérdezni, hogy mi van a kismalacokkal? Ezek a parasztok itt már a nagyváros vonzásában élnek, nem is veszik jó néven, ha parasztoknak nevezik őket s általában már szinte semmi sincsen rajtuk a paraszti életforma jellegzetes jegyeiből. Ez azonban, az állatok szeretete, ami több a puszta hasznossági szempontnál s ami a természettel együtt élő emberre annyira jellemző, még mindig nem veszett ki belőlük. Szóval hiába tagadják, még mindig parasztok, mert csak a paraszt tudja így szeretni a jószágot. A másét is, nemcsak a magáét, ami majd neki ád hasznot.
