Prukner Pál: Portré és történelem (Budapest, 1970)

Este én is részt veszek a népfőiskolán. Valójában nem is főiskola ez, hanem kitűnően és nagy lelkesedéssel megrendezett iskolánk!vüli népművelési tanfolyam. Ami azonban semmit nem von le az értékéből. Az "igazi" népfőiskolák vezetői ugyan erősen tiltakoznak, hogy az ilyen .tanfolyamokat velük egy néven emlegessék, de én nem tudok nekik igazat adni. Bár csak minden faluban és minden tanyaközpontban ilyen becsületes, jó munka s ha a népfőiskolái név kellene, hogy az iskolánkívüli népművelés legtöbbször bizony üres kerete megteljék élettel, én bizony nem sajnálnám egytől se a címet. A baj azonban az, hogy lelkes és áldozatkész emberek kellenek hozzá. Ilyenek azonban, sajnos, elég kevesen vannak.

Amiért különben nagyobbrészt nem is a tanítókat hibáztatnám. Először is: mindenhez a tanító se érthet s hogyan vezesse végig a tanfolyamot, ha nern kap megfelelő előadókat? Legtöbb helyen pedig nem kap mert az előadásonként három pengőért csak azok az idealisták vállalnak munkát, akik ingyen is megtennék ezt. Ilyenek pedig megint csak nem sokan vannak. Aztán: a tanító a tanfolyam rendezéséért nem kap semmit, csak a három pengőt kapja ő is, amikor előadást tart, ez pedig, ha azt hinné magáról, hogy ő mindenhez ért s minden előadást maga vállalná, akkor se rúgna többre évenként száz-százötven pengőnél. . . S iskolán kívül annyi mindent kell még vállalnia: műkedvelőkkel való foglalkozást, szövetkezet vezetését, ifjúsági körök vezetését, sokhelyütt kántorkodást, magántanítványokat és ki tudná még mit. Részben azért, mert kötelessége, részben pedig, hogy megélni kevés fizetését pótolja valahogy.

Fel lehet-e hát nekik róni, hogy nem bírnak korszerű népművelést csinálni? Hiszen az maga külön embert kívánna. Itt, a barátomnál is látom, hogy magánéletre szinte egy perc ideje sincs.

23