Prukner Pál: Portré és történelem (Budapest, 1970)

Persze, könnyű volt az ilyen helyen a népművelési munka, ha akarta az ember. Peres-puszta népe, apraja és nagyja, úgy leste a jó szót, a szép történeteket, akár a mindennapi kenyeret. Persze, ezt a munkát hivatalból nem is lehet csinálni, hanem csak valamiféle belső parancsból. Ha akkor előírták volna ezt a munkát, az szenvedés lett volna nemcsak annak, aki csinálja, hanem annak is, aki hallgatja. Itt pedig volt miről beszélni az embereknek. S mert kívánták, szerveztem nekik tanyai Népfőiskolát. A cselédeknek és az agrárproletároknak. Földrajzról, kertművelésről, történelemről beszéltem nekik, a gyerekek meg verset mondtak hozzá. S mit kaptam cserébe én? Megismerkedtem például a tanyán illegalitásban élő Bartos Pali bácsival, aki Leninről beszélt nekem, akivel együtt volt Svájcban.

Nagyon közel kerültem a Peres-pusztai emberekhez. És a gyerekekhez is, ami azért nem volt könnyű dolog, mert az elődöm alaposan elvadította őket a pálcájával. Ha rosszkedvűen ébredt, még a lányokat is lefogatta a padra, hogy a pálcájával okosítsa őket magyarázat és szép szavak helyett.

Három hosszú esztendeig éltem közöttük. Nehéz volt a búcsú, mégis mennem kellett. Peres-pusztán kitelt a sorom a helyettesítésben. Ugrottam egyet a ranglétrán, kineveztek igazgatónak a Vasad-tanyai iskolába. Nem is a rang csábított el Peres-pusztáról, inkább a megszokott táj, a szülőföld vonzott vissza Monor szomszédságába.

Ez sem volt fényesebb hely az előbbinél. Itt is cselédemberek gyerekei voltak a tanítványaim — napközben. Esténként pedig maguk az emberek. Hol a csöppnyi iskolában, hol valamelyik tanyában jöttünk össze beszélgetni, megvitatni a világnak dolgait, ahogyan azt embereim nagykomolyan mondták.

A tanító a tanyavilágban nagy embernek számít.